... Szeretném, ha valaki lágyan megsimogatná arcom
Csendesen a fülembe súgná,
- Te még mindig gyermek vagy!
Élettel játszadozó gyermek,
Ki ugyan nem fél, csak remél.
Szeretnék gyermekként szeretni
Könnyedén, az életet semminek venni
Úgy élni, hogy engem is szeretnek
Szemembe néznek, kedvesen becéznek.
Szeretnék újra kicsi lenni
Kipirult arccal fű közé bújni
Szemem lecsukni, s bűnösen várni
Itt ugyan nem lel rám, az égvilágon senki.
Szeretnék mindent szépnek látni
Fájdalmat, sebet nem érezni
Szeretném, a múltat elfeledni
Egy jobb jövőt, életet remélni...
(1972)
Sokszor, amit nem látok nem hallok, talán nem is létezik.
Szempillámra nehezedik létem súlya, látni is nehéz.
Szemem fénye halványul, mit látok, hallok is hamisnak tűnik.
Lelkem próbálom menteni, már azt sem tudom mitől, kitől.
Létezhet-e, hogy csak szívvel és lélekkel érzékeljek?
Vajon így is érhet érzéki csalódás?
Bensőm mégis mást diktál, érezni szeretnék, boldognak lenni.
Szeretném újra szememmel a természet ezer szépségét látni,
Érzékelni a napfényt, a hold felhők mögötti játékát,
Félelmet nem, bőrök illatát érezni, tapintások borzoló hatását,
Kezemben felejtett kezek szorítását, gyengéd ölelést.
Szeretném unokáim csilingelő hangját minden pillanatban hallani,
Arcuk ragyogását látni, szemük fényében a végtelen sok kérdést,
Választ adni, az igazságot mondani, ami talán csak az én igazságom!
Szeretném kis testüket minden nap ölelni, mosolyukat látni,
Ahogy gyermekeimnél is tehettem. De tudom már lehetetlen.
A morzsákat csipegetem, éhség vágyam kielégíthetetlen.
A szeretet végtelen, a szíveddel érezheted, kisajátítani nem lehet,
De hiányát nap, mint nap érezheted, a tudatodtól független létezik!...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése