… Az idő múlik, és képzeld, megjelent Valaki életemben, ki hasonló volt Hozzád. Nem kérdezett, csak elfogadott úgy ahogy vagyok. A virtuális világ csodás, nem kérdi ki vagy, ki voltál, csak elfogad. Van egy újabb társ a szívemben, nincs rivalizáció, csak vagytok és megfértek. Írásait olvasva elbizonyítanak sorai. Aztán rájöttem mások vagyunk, én a múltról, ő a való világról, Te a természet szépségéről írtok. És mégis van valami köztünk, bennünk, a tiszta érzelem.
Meglátogatott. Úgy éreztem nem tudtam méltón megköszönni ajándékát. Várakozással teli énem, csak ölelni akart, fizikai fájdalmat okozva tudattalanul. Aztán csak beszéltem mindenről, ami felszabadult bennem. Ritkán hagytam szóhoz jutni, az én önzőségem. Kínálhattam volna, kávét, üdítőt, „rágcsit”, de éltem a pillanat örömét. Rossz vendéglátó vagyok ez mindig anya privilégiuma volt. Zavaromban, hiszen vártam a találkozást, elfelejtettem mindent. Aztán mikor mondták, hogy mennének, hasított belém, az időérzékem megszűnt, az egóm megint erősebb volt, bármi másnál. Szerettem volna még sok mindenről mesélni, sok mindent hallani, mutattam kertem szépségét, de az egymásra szánt idő mindig kevés, legyen bár végtelen.
Este ajándékba kapott képét kezembe vettem, anya jutott eszembe, ki képes volt éjszakákon át „pepecselni”, kizárva engem, mások örömére. Aztán a figurák sugárzása, az élénk színek szívem mélyére hatoltak. A várakozásról szóltak, a még mindig fájó, eljövendő ünnepekről, hogy miért hárman, nem tudom. Mit szerettem volna tudni életéről, még mindig homály maradt.
Aztán lefekvés előtt kezembe vettem az ajándékkönyvet lapozgattam, beleolvastam néztem a képeket, mint egy gyermek, aki először a képeket nézi és kezdi olvasni a tartalmat. A köd kezdett oszlani, vélni láttam, gyermekként, felnőni, majd felnőttként. Láttam végtelen szeretetét, szülők, „állat barátai” felé, de nem láttam az igaz szerelmet akárki iránt. Kb. ötven oldalig jutottam, szempillám kezdett nehezedni, már nehéz volt gondolataim követni, álomba szenderültem, gondoltam tudok végre aludni, de gondolataimban forgott. Fáradtan ébredtem a biológiai órám kivetett ágyamból, próbáltam felvenni a pózt, mely szeretett ágyam, pozícióm álomba ringatója. Nem volt „Bóbita”, de valaki nem engedte, hogy tovább szenderegjek.
Tudtam vannak kötelezettségeim, vásárlás, végre emberek közé menni. Elfogyott a cigim, hiánya trauma, elfogyott a cica kaja, lépcsőmön sorakoztak, várták érkezésem. Utolsó konzervet bontottam, még mindig mindenki ott volt.
Köd borította a tájat, indításra, ha nehezen is indult autóm. Hetek óta a garázsban állt, buszra még mindig nehezen szállok. Félelem és szorongás volt bennem, de tudtam mennem kell. Aztán autómban megnyugodtam, mint mindig. Tudtam a jogsim hét hónapja lejárt, meghosszabbítani újabb traumát jelent. Elgondoltam, közel hetvenhez, jogosult vagyok még vezetni? Unokáim várják, „papa a kis Corsa az enyém lehet”?
Márkás kaját vettem, hiszen „fitymálták” korábbi beszerzésem. Utam rövid volt célorientált. Listám leürült, a szóda maradt el, de nincs borom, hogy laza fröccsöt igyak, ha szomjas vagyok ott van a jó, hideg csapvíz. Utam haza vezetett, a megszokott jó otthonomba. A kapum újra bezárult…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése