... Tudod a múltkor talán Tőled kérdeztem, mennyire jellemző a poharak, a tányérok törése. Azt mondtuk nem jellemző, de előfordul. Természetes szelekció. Mindig attól reszkettem, hogy egyszer az egész konyhaszekrény az ölembe hull, volt hasonlóban részem. Hiába tudom, erős csavarok tartják, mégis előfordulhat. Ahogy egyszer a bojler is megrogyott, de időben megerősítettem. Ma reggel a mosogatógépet pakoltam, a konyhaszekrény egyik szárnyából az üveg kizúgott, darabokra tört. Csak a véletlennek köszönhetem, hogy nem történt baj. Egyik fele a mosogatóba, másik fele a földre, elkerülve meztelen lábam. Éles 4-es üvegszilánkok figyelmeztettek valamire. Van aki vigyáz rám. Ha rémült testem asztal alá bújik, mindig van egy kéz aki kisegít.
Tegnapelőtt megtörtént a villanyóra leolvasás, 24 ezres számlát kaptam, holott tudom a fogyasztás talán fele lehet előző évnek. De be kell fizetnem egy héten belül, hogy tovább láthassak.
A lehulló leveleket gereblyézem, segítem a természetet, csipegetem a leveleket, hozzájutok érett fügékhez, aszalom és tervezem a holnapot. Álmomban egy cinege szállt a nappali ablakába. Közelről láthattam, mint talán soha. Eszembe jutott anyám emléke, mikor keresztelőmön cinege szállt az ablakba, hangja megtörte a csendet és csak énekelt. Láthattam egy templomot, ami mindenek felett állt, a minden szentek templomát. a "veregető kereszt anyám", aki akkor is bántott mikor nem érdemeltem, és a mosolyt, ami mindent feledtetett. Érezhettem ódon illatát, a recsegő fapadokat, a sorokban magukba zuhant testeket, akik a megváltásért imádkoztak. Nevük volt, Mariska néni, Joli néni... és a múltuk, kevésbé jelenük. Hallom a harangok hangját, mely oly egyedi volt. A stációt, oly sokszor végigjártunk, racionális agyam nem tudta felfogni a fájdalmat, de imádkoztam a lelkükért, mert ez volt az elvárás. Szülőfalum, talán emlékekbe merülő múltam, egyre kevésbé a jövőm... A képek mélyen agyamba égtek, ha nem is láthatom mesélni bármikor tudok róluk, amíg lesz ki meghallgat...
Aztán láttam magam, amint az aknába merészkedek, virágokkal kezemben és megcsúszok, elterülök, próbálok segítségért kiáltani, de senki nem hallja hangom.
És láttam magam álmatlan éjszakán, amikor csak a jóra, szépre emlékeztem. Fájdalmam, félelmem, már nem az enyém volt, féltem az Ő kis szívüket, szeretetüket, amint borostás arcom érinthetik, hozzám bújhatnak, és viccesen becézhetnek, kezem szorítva ölembe simulnak.
„Papa ne legyél szomorú, most el kell mennem, de visszajövünk hozzád, cicáimhoz”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése