Mikor a múlt mesélni tudna...

 

... Nem tudhatom volt-e álmod amikor csatáztál, életedért küzdöttél és felébredtél, hálás voltál, mert élsz, mert féltetted tyúkszaros életed. Nem volt számodra háború, csak az álmaid gyötrelmes pillanatai, mit megélni olyan nehéz volt, mint napjaid. Mert bizony tagadhatnánk, de nem lehet, voltak pillanatok mindannyiunk életében, mik a kilátástalan felé sodortak. Izzadt gyűrt párnáink közt ébredve, talán egy mosoly volt, mit kaptál, kicsim rosszat álmodtál. Jobbik oldaladra fordultál, és aludtál tovább, valakik védő oltalmában. Nem kellett felnőttnek lenned, gyermeki szíved olyan érzékeny volt, mint aggastyáné, tán, mint az én szívem. Ha megöltél egy darazsat, mert ruhád alá férkőzött, bizony fájt és fájt, hogy nem ment máshová, ahol nem bántják, mert ő is csak az éltét féltette, téged soha nem akart bántani...

... Évtizedek törődő munkája, mikor majdnem minden a helyére kerül. Ki hitte volna, hogy tíz-húsz évvel ezelőtt lemetszett gallyak, ma kályhámban sercegnek enyhe meleget árasztva lelkemnek és testemnek. Egy kincsesbánya, előkerült metszőolló, hámozó kés, nyél nélküli balta, gyerekjáték, és sok más, mit a természet nem képes megemészteni. Mikor azt mondjuk őrizd a természetet, kicsit erre is gondolok, egy régi söröskupak, sarokpánt, ezernyi szeg, kicsi és nagy csak alakját kémleled, nem mai gyerek. Mindig rostálok, mi értékes az anyaföld, visszakerül az örök körforgásba, mi fent marad, kő, zúzalék, a „kincsek”, címeres téglák, valamikor funkciójuk volt, ma is őrzik eredetiségük.

Mélyre ásni nem merek, talán nem is szabad, hiszen kertem minden zuga lehetett a „kedvencek temetője”. Néhány éve feltártam kertemben egy ciszternát, olyan vízgyűjtőt. 60x60-as lejárata volt betontetővel. A kíváncsiság és még a volt erőm arra késztetett, hogy merészkedjek. Kb. 3x3 m-es akna. A mélységét nem tudtam megítélni, hiszen több évtized felgyülemlett hordaléka fogadott. Eszembe jutott apám, aki több száz méterre a felszín alatt ugyanezt tette. Csigák, több ezer millió éves lenyomatok egy szénné vált fatörzs. A mindszentkállai kőtenger, kőbe ágyazott történelem. 

Gondosan épített téglafal, szinte minden száraz volt. Pókháló annyi, amennyit az elmúlt kor megengedett. Lámpám pislogott, szemem még inkább. Házunk felől kb. 20-30-as betoncső és a szomszéd felől is. Talán az egyetlen bejárat, kijárat a mély föld. Volt benne mosókefe, fogkefe, körömkefe, meszelő és több ezer borotválkozó penge, az elmúltkor hagyatéka. Természetesen arany ékszer, egy fülbevaló, gyűrű, nyaklánc sehol. Házunk az ötvenes években épülhetett, a ciszterna is. A kapubejáróban hatalmas cseresznyefa ékeskedett, gondolom a hasonló időből. A gyökerei képesek voltak összeroppantani a beton csövet. A 90-es években mikor a csatornázás megvalósult, értelmét vesztette a régi szennyvízelvezetés. A korábbi években még „szippantottak”, de már nem volt mit. 

A feltáratlan „kincs” nem volt ijesztő, inkább titokzatos. A mennyezeten elhalt gyökerek, az oldalfalak biztonságot nyújtón stabilak, csak az alj volt feltáratlan. Akkor még volt segítőm, ki a megrakott vödröket talicskába öntötte, és rostáltunk együtt a „csodát” várva. Persze a csoda bennünk volt, mert mindig reméltünk. Munkánk eredménye több köbméter érintetlen föld, a múltat komposztálni képes erő. Hosszú-hosszú idő elteltével elértem a vélt aljat. Innen már nincs tovább. Egy makulátlan tiszta verem volt a miénk. Érezhettem boldogságot? Igen elterveztük, megvalósítottuk magunk, magunknak! A falakat gondosan megtisztítottam, a beömlő nyílásokat elzártam. Vízálló habarccsal felkentem, megmaradt csempével borítottam, gondoltam jó lehet még szűkös napokon, akár óvóhelynek is! Ha belegondolok, mennyi elvesztegetett idő energia, de egy pillanatig sem bánom, olyan közös csoda volt, mi kevés embernek adatik. Aztán vissza betonoztam, csak annyi helyet hagytam, hol betekinthetek. Kiépítettem az új vízelvezető rendszert, a tető vízhozama aknám rejtett vízgyűjtője lehet. De ahányszor betekintettem, az alján árulkodó víznyomokon kívül mást nem láttam. Betudtam a természetnek, és fügefát ültettem fölé.

A közeli sövény a bokraim mindig zöldek, legyen kánikula vagy pusztító vihar, valaki figyeli, amit én már követni sem tudok… Ma dzsumbuj fedi, talán unokáim fellelik, a föld alatt néhány centiméterre, vas elfordítható fedéllel, és az örökös sötétséggel. Egy pici lyuk, ami talán nem is érdekes, de valamit rejt, amit úgy hívunk a "kifürkészhetetlen".

A dédi kertjében a betemetett vermek, a hegyen a pincébe ásott vermek, a fejezeteken eltemetett vermek, mind-mind a történelem a természet közös rejtélyei maradnak. Az én életem, mint mindenkié véges. Csak egyben bízom, unokáim nem lehetnek megszállott „kutatók”, mint a papa, mert a féltés megóvja Őket, bizony sokszor ijesztő nem veszélytelen múlttól!  Mindig tanítani szerettem volna, saját tapasztalásaim, megélt érzelem világom, kialakult jövőképem átadni gyermekkorom világát…

Aztán mikor belefeledkeztem, mit írni akartam, rám tört, Pavlov kutyája, mert a bendőm éhes! Hűtőm tágra nyitom, de szem szám nem ingere, maradt a mélyhűtőm. Csonttá fagyva jégcsapoktól lógva dobozokat találok, felirat csirke becsinált leves, gondolom benne pici csirke far-hát, mert imádom. Tuningolom az élet ízével, bors, csípős paprika, egy kis cérna metélt, akarhatsz jobbat? ...

A múlt felejthetetlen emlékei...

 

... Rengeteg régi fénykép, képeslapok a múltból, könyvek, szalvéta gyűjtemény, porcelánok, festmények, szőnyegek, a papa faragásai, több kilónyi bélyeg, ásványi leletek, régi pénzérme hímzett terítők anyagok garmada és sorolhatnám. Egy csipetnyi múlt, megválni tőlük még mindig nehéz. Mert mindennek volt hivatása, mert megvolt az eszköz, az elme, csak a kivitelező hiányzik… 

Mert sírtam, én nem akartam, de mások akarata győzött, és maradtam a múltnak gyarló, hinta lóban ülő, Tasner Imi, a pici Imi, ma már pici Imi papa... Első fodrászom vaskos könyvekre ültetett, de könnyeim nem tudta törölni, hiába volt ákom-bákom, szákóci hajam rendezni, vágni fájdalom volt. És még mennyi fájdalom ért, mit gyermekként, sem felnőttként feldolgozni képtelen vagyok voltam. Azt mondják fond csokorba, és huss elengeded. Tényleg így működik, azt hiszem nem, mert visszatérő álmaim másról tanúskodnak. Hogy rossz vagy jó én magam vagyok képes megítélni. Ha egyszer lepereg életem videója, csak azt sajnálom, kinek nem jutott, gyermekkorom világa...    

Mikor régi képek képeslapok közt turkálok előkerülnek ismeretlen arcok, kik valakinek fontosak lehettek és talán oka volt, hogy megvannak. Jogosult vagyok kidobni, elégetni? Mikor megkérdik, hogy lehet méltósággal írni a múltról, a megélt jelenről? Először átérezni kell, miről írni kívánsz, aztán már csak várni, várni a csodát, hogy értő fülekre talál, remélni, hogy kiben mosolyt, kiben fájdalmat keltett, de soha nem sértett! Mert a csoda bennünk rejlik, felfogni, érteni, azonosulni vele, privilégium! A múltról írni csodás, benne élni már olyan mint a posvány, kifelé kapaszkodni, segítséget nyújtó kezeket elfogadni. Mert létezik tárgyakról szóló múlt és mondhatom a szellemi. Aztán kétségek közt várni, vajon hogy döntöttem, megosztom, vagy sírba vihetem. Sokan azt mondják, ilyenkor a legjobb a váltás. Elköltözni, magad mögött hagyni a múltat, a kerti tavat, a mindig reménykedő cicáidat, a tapintást az érintést, az otthon illatát, azt hiszem lehetetlen. 

Nagyon elmémben maradt, mikor anyámék elmentek, a házat eladtuk, az udvarban hatalmas máglya égett, mosatlan ruhák, dunyhák, takarók, ágybetétek a saját pisink illatával. A pernye magasra szállt, de visszahullott a földre, ránk, és még mindig éreztük a régi otthonunk illatát. A józan ész a testvéri akarat így döntött, de nem az én akaratom. Az én fájdalmam enyém maradt, végig kísér míg élek, de elfogadtam. Hányszor kell az életben megalkudni, elfogadni mások döntését, mert ha már tehetetlen vagy, mások dönthetnek sorsod felett. Volt egy titkos megállapodásunk. "Apa, ha mennünk kell, hagyd, hogy menjünk, ha már nincs remény ölelj a végtelenségig, nincs újra élesztés, csak egyre figyelj vigyázz, hogy ne fájjon!"... Kívánhatnék mást azt hiszem soha... Ami nem fáj, újra természetes, észre sem veszem, csak élem életem...  

Mikor arra ébredsz, hogy csend honol mindenütt...

... Tudjátok milyen szép a reggel? Minden nap madárcsicsergésre ébredni, aztán rájönni, hogy unokád kedves hangja az a madár, cicanyelven. Soha nem kívánt ennyi boldog jó reggelt, mosolygó arccal, ragyogó szemekkel senki. Aztán nincs megállás, míg azt nem mondja, jó éjt papa, szép álmokat! Már érzem az illatod, cigi füstöst, de szeretem! Tudod, mit jelent huncutkodni? Ma a papával lefújtunk egy üveget arany sárgára, meghintettük arany csillámporral, és vártunk sokáig, amíg meg nem szárad. Persze titok, meglepi anyának, apának, a mi titkunk a papával. 

 

... Hogy minden együtt töltött perc élmény dús, boldog legyen, bizony kreatívnak kell lennem. Már rutinból főzök, sütök mégis néha a Nethez kell, hogy forduljak, a rántás nem azonos a habarással, ezer kérdésre válaszolni. Papa mit jelent, hogy a tésztának kelni kell, mikor aludt el?  A tüzet miért kell újra és újra fújni, hogy lángra kapjon? Mit jelent, hogy lángra kapjon? És folytathatnám… Ugye butaság, ha sok répát eszek, tudok fütyülni? A nyuszik, a lovacskák sem tudnak fütyülni, pedig sok sárgarépát esznek. A fasírtba a húsgombócba tojás is kell, mert szétesik. A gríz gombóc a daragaluska zsemlyemorzsából nem olyan finom...

Mintha megszűnt volna a világ tudtam a jelenben élni, nem volt vágyakozás, nem volt kesergés, csak a ma és a holnap és az aggódás, hogy minden maradandó szép legyen. Volt meglepetés, minden napra jutott huncutkodás, nem várt találkozás. Anyával gondolatban mindent megosztottam, ha feledtem volna is unokáim nap, mint nap emlékeztetettek rá. Elmúlt a nyár megint egy és élek ahogy eddig is feltöltődve energiával életerővel, mert tudom jön az új unokám, kopogtat az élet kapuján. Megkaptam mindent, mire vágytam a szeretetet, a megértést a tiszteletet és a hitet, hogy tovább kell, hogy éljek! A természet is támogat kizöldelt újra a fű nyírni kellene, a sövény egekig ér, a körte hull, a szilva kukucikkal vetélkedve mosolyog. A málna elszáradt töveit vágni kellene, új frizimiskát adni a kertemnek. Az idő nekem dolgozik, mindig annyit, ami belefér. Ma már csak nosztalgiázok, korán ébredek, de nem hallom fejem fölött az apró lábak csoszogását, az átrohanó lépteket nem látom az örök mosolyt, ma mit huncutkodunk?

Aprítom a kertem „hulladékát”, ahogy évek óta tettük. Kis kályhám, talán elegendő hőt termel, feledve a gáztüzelés kibírhatatlan számláit. Mert a természet engem szolgál, apró gallyak a komposztban, nagyobb ágak a kályhámban, mint régen a sparheltben, csak gondoskodj, hogy a tűz soha ki ne aludjon!...

Elég a gyónás a megbánás, hogy lelked tiszta maradjon?...

 

… Mindannyian másként közelítjük az életet, van ki benne él a mindennapjai szolgájaként, van aki vágyakozik van, aki a múltra emlékezik. Mégis van benne közös, hogy elválaszthatatlan.

Egyik a másik nélkül nem létezik! Gyermekként, talán még igaz hívőként, nem iskola bélyeget gyűjtöttem 1,-Ft-ért, mert nem tehettem. Jó cselekedeteket, mert az mindig elnyerte jutalmát. Gyakran kellett gyónnunk, hogy lelkünk mindig tiszta maradjon, mert Isten megbocsájtott minden vétkünkért. Tiszta gyermeki szívünknek nehéz volt „vétkeket” felsorolni, de büszkén tettük, mert három majd öt fiú gyermekként olyan nincs, aki makulátlan. 

Megbántottam szüleim szóban tettben cselekedetben, elvettem öcsém játékát, mert én szerettem volna vele játszani, irigy voltam, mert a padtársam krumplicukrot szopogatott és nekem nem adott, loptam a szomszéd cseresznyefájáról, mert megkívántam és nekünk még nem érett, hazudtam, mert azt mondtam tanultam, pedig csak a csirkéket lestem, amint anyjuk körül boldogan szaladgáltak csipegettek. Látod a hét főbűn közül mindig jutott, mit meggyónhattam. Mert bizony megöltem darazsat, mikor kis tesóm almáját dézsmálta, és gonosz voltam, mert béka szájába cigit dugtam és vártam, hogy elpukkadjon, mint egy lufi. Madárfészkeket raboltam, mert olyan jó volt meglelni és kifosztani. Ürgét öltem, mert azt mondták a húsa tiszta és finom. Társaimmal hadakoztam, a birtoklás vágya, mert a „főszeg” a miénk. Soha nem paráználkodtam, a kíváncsiság meglestem mi a lányok bugyija alatt rejlik, de csak engedéllyel, ha megmutatom a fütyimet. Ezt csak Isten tudhatta, hiszen Ő mindent látott, no meg testvéreim, akikkel takaró alatt mindent megosztottam, szüleimmel soha! Főben járó bűn, soha nem mertem meggyónni, hogy egyike voltam, ki csúzlival megsoroztam bukósisakját a temetőkertből, mikor hazafelé motorozott. És nagyon irigy voltam, mikor a tíz tojásból készített rántottát a gyerekek elől felzabálta, és irigy amikor nagy pénteken ablakából lesve sonkát zabált, mikor nekünk tilos volt. Mikor meglátott nyálas mosolya, mégis a szeretetről árulkodott. Gondoltam vannak közös titkaink, ami csak a miénk. Az élet arra tanított, a megbocsájtás, az  elengedés erény, ami a Te szabadságod! Vajon így van napjainkban is? Nem volt nehéz gyónni, Isten előtt, de nehéz a pap előtt. Azt mondták Isten szolgája, mégis nehéz bűneimről beszélni, nem volt a lelkem bizalmasa. Nem tudom, hány „miatyánkot” rótt ki rám, de ott is csaltam. Ajkam cserepes lett volna, ha mindent teljesítek. A templomkert keresztjeit megosztottam, itt nem, csak keresztet vetek, ott elrebegek egy imát, de csak félig. Tudtam Isten velem van, lát engem, és megbocsájtja huncutságom, jó akarásom, hiszen az Ő gyermeke is vagyok… Gondoltam a „purgatórium” tűzében fogok égni és lelkem megtisztulva talán a mennyek országába juthat…Igaz társaim, kik velem együtt huncutkodtatok, gyermekként bűnbe estetek, gyóntatok, hogy gondoljátok? Igazi szabad világ volt, szabad volt kicsit vétkezni, szabad volt élni, nevetni egymást büntetlenül kicsit "bántani", és szeretni, mert a mi Istenünk mindent megbocsájtott, néha szemét lehunyva, de velünk, mellettünk örökké!...Ha a bűnök bocsánatát elnyertük, szabad felnőttként tiszta szívvel élni, ha kell meghalni...