Egy nyugdíjas naplójából.
Kértem fiam,
jöjjenek el hozzám. Csak úgy a kerítésen keresztül, ha már nem érinthetem, nem
ölelhetem, lássam arcukat, ha, a szellő is úgy akarja, érezzem illatukat. Halljam hangjukat. Szia, papa, hogy vagy?
Kormi
beszökött, kereste anyát, csak sírt, nem tudtam mit akar. Felugrott az ágyra,
szaladgált, illatot keresett, ruháit szaglászta, aztán lepihent az ajtó félfánál
… Furcsa hangokat hallatott.
Zsepi, önfeledten
szaladgál a kertben, mindenkit megugat, aztán nyugtázza értelmes tekintetével, „ezt
jól meg mondtam, ugye gazdi”.
Én pedig
vagyok, bezárva, egyedül, saját gondolataimmal, tétlenül nézek szembe magammal,
nincs kedvem, nem akarom, majd holnap…
Zöldbab főzeléket
készítek, az Internet vezeti a kezemet. Még oldalast is találtam a mélyhűtőben,
feltétnek.
Az idő
ketyeg, ma már újra péntek, holnap szombat, és ki tudja mi lesz holnapután.
Máskor olyan gyorsan teltek a napok, most értelmetlenül múlnak, egyre közelebb
az elmúláshoz. Tervek, célok, Pató Pál úr, hej ráérünk arra még… Sajnos az
életünk véges, mégis úgy érzem, holnap is lesz élet…
A por cicák
röhögnek a sarokban, a pókok élvezik tétlenségem, a felmosó beszáradt.
Anya
hiányzol!
Nem engedted
volna e tétlenséget, kezedben törlőrongy, apa magunkért tesszük! És én
megértettem, ma gondolkodom, kezemben törlőrongy, teszem, magamért és könnyes
szemmel, magunkért, gyermekeinkért! …
Ma
megnyugtattak, nem fognak frontok áthaladni felettünk…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése