Gyermekkorom világa

Apu, számomra mindig hős voltál. Fáradtságot nem ismerve, hazatérve a bányák mélyéből mindig dolgoztál, nem emlékszem, mikor pihentél. Ha a szőlőbe mentél, ölnyi zöldséggel tértél haza, sárgarépa, póréhagyma, soha nem láttam ilyen szépet is finomat.

Ha vendég jött, percek alatt fortyogott a tűz, tyúk, liba, rendelkezésre állt. Csodáltalak! Anyu is büszke volt. Nem értettem, miért mondta, apa én nem tudok élni nélküled. 

Aztán megértettem, amikor mondta, fiam már nem tudom berántani a kapálógépet, akác karót akart hazahozni, megcsúszott, testét véraláfutások borították.

Ki fűt be reggel a sparheltbe, ki gondoskodik a kertről, állatokról, a mamáról, ki nevet rád boldogan, hazajöttél?

Kalapját fiam fejére tette, ő üvöltött, apu csak nevetett. Olyan szép volt a nevetése. Mindig nevetett, a bulikban vitte a prímet, ahol megjelent, nem volt bánat, szomorúság. Énekelt, sugározta a boldogságot. Szerintem boldog is volt, honnan is lett volna ereje, mindig vidámnak lenni. 

Büszkék voltunk, apu aki, mindenekfölött állt. Amikor a buliból hazajöttünk, vagy bármikor, azt mondta ne sírj, mert a következő pofont én adom, védd meg magad, védjétek egymást.

Ő, aki szememben a legerősebb volt, most egy tehetetlen test, szemében a tündöklő fény, ami biztatott…

Kórházba került, vittünk kivit. Fiam ez olyan finom, soha nem ettem ilyet, oltja szomjamat.

Könnyes szemmel néztem, ahogy elfogy minden darab. Mosolygott, és kérte meséljek, hogy vagyunk. Most Ő, máskor én kértem, apu mesélj! 

Jött a telefon, Apu bajban van.  Nem gondolkodtam, kocsiba be, 120-140 nem érdekelt. Öt testvér, öt feleség mellette. Szorítottam kezét, és vártunk. Mire is, nem tudtuk. A nővérnek pénzt akartam adni. Segítsen Apun, ne szenvedjen. Könnyes szemmel visszautasította. Éjjel vért kap, mondta, jobban lesz. Álltunk csak mellette és néztük a hős apánk utolsó perceit. Szorítása egyre gyengébb lett, aztán úgy éreztem, apu üzent, menjetek haza.

Haza értünk, de amikor a mama ránk nézett, hogy van a papa, a fájdalom belém nyilallt. Menjünk vissza, apu haldoklik. Már nem gondolkodtunk, öcsémet otthon felejtettük. A kórház bejáratánál az őr kirohant, mit képzelnek, ez nem kocsma, hogy ki-be mászkálnak. Megfordultam kezem, felemeltem, szemem vérben forgott, kuss, apu meghalt. Nem tudom honnan vettem a bátorságot, de mentünk tovább szótlanul. A kórtelem előtt megtorpantunk, fekete zsákot hoztak ki, és közölték, miután elmentünk, apu meghalt. Az utolsó szorítás a búcsú pillanata volt, Ő akarta, én közvetítettem, hogy elmenjünk. 

Mikor a hullaházba elhozták, kérték azonosítsuk. Úgy éreztem, én vagyok hivatott erre. Anyu megkért, tegyem keresztbe kezét a mellkasán, és rózsafűzért tekerjek rá. Már nem sírtam, úgy tettem, ahogy anyu kérte. Néztem hamvas arcát, jelentéktelen tekintetét. Apu ez már nem te vagy! Nem volt mosoly, nem volt derű, csak a megnyugvás hűvös tekintete.

Sokáig, minden éjjel megjelent ágyamnál. Azzal az arccal, ahogy utoljára láttam. Kifakadtam, kértem szóljon, mi a bűnöm, mit akar. Aztán egyszer válaszolt, „vigyázzatok anyátokra!”.  Eltűnt, azóta, ha akartam sem tudtam álmomba idézni…