Boldog vagyok, hogy
kimehettem a temetőbe ünnepelni a születésnapod. Először, csak úgy egyedül.
Korán reggel, amikor még harmatos a fű, és a megcsillanó fényben ezer könnycsepp ragyog. A madarak énekeltek, ágról ágra szállva, és kémlelték, mit keresek itt.
Kicsit elidőztem, nem sokat, aztán elköszöntem, "szia mama", ahogy unokám mondja.
Tortát ma nem készítettem, de
gyújtottam gyertyát, tudod olyat, ami nagyon sokáig ég. Virágok a kertünkben és bent
is pompáznak, illatuk belengik az üres leget.
Ne félj, nem vagyok egyedül,
velem van mindenki, gyermekeim, unokáim, szeretteim, minden barátom, akik szerettek Téged, úgy gondolatban. El sem hiszed mekkora a szeretettár.
Boldog gyermekkorod volt.
Aztán felnőttél, érett emberré váltál.
Mikor az ötvenedik volt,
minden porcikád tiltakozott, de örültél, hogy együtt voltunk. Talán utoljára, mondtad, minden nap születésnap, és még minimum húsz év!
Nehezen beszéltél, szavaid akadozva hagyták el ajkad, de súlyuk volt. Mintha érezted volna a jövőt, ami akkor valótlannak tűnt, de az idő igazolt. Utoljára láttam gyönyörű hajad, a derekadig ért, fésültem és neked jól esett.
Kicsit sírtam, de ez
természetes. Vittem a kedvenc sárga virágodból egy csokrétát, aztán megtetőztem,
gerberával, a menyasszonyi csokrod, minden szülinapod virágával.
A márványtáblád alig
látszik, tudom, hogy földi hamvaid ott vannak a tábla mögött, szűken, de
helyet hagyva nekem is, ahogy anno nászágyunkon összebújva szerettük egymást,
és egymást karolva aludtunk.
Megszülettél, éltél,
megtalált az örök szerelem, gyermekeket nemzettünk, boldogságban éltünk, aztán
elmentél.
Már belátom ez az élet
rendje.
Remélem fönt is boldog vagy,
látod gyermekeid, unokáid mindennapjait.
Emlékeznek Rád, ahogy én is,
mosolyod boldog ölelésed bevésődött szívünkbe.
Szeretni, csak érző szívvel
lehet, de, ha a szív megáll, átveszi szerepét, valami felsőbb lét, ami
végtelen.
Az elfogadás gondolatával
élem napjaim, szeretetben, már csak Nélküled…
