Öt fiú a hazáért…

 Az életünk így kezdődött. Két szív egymásra talált.

 

 

Tudjátok, amikor apu elment, nem értettem mi az a fájdalom, ami anyu szívében lakozhatott. 

Öt fiúgyermeket neveltek boldogságban. Apu bányában, anyu HTB. Ami nem teljesen igaz, hiszen szükség volt a plusz pénzre. 
Varrodában dolgozott, nem egyszer hazahozta a munkát. Ha tudtam, az egyenes varrásokat átvállaltam. Megtanított a varrógép rejtelmeiben élni és varrni. Vasaltam, amiben tudtam segítettem. Boldog voltam, hiszen gyűjtöttem a „jó cselekedeteket”. Sok volt a munka, a bátyám a kertben a kis öcséim a háztartásban segítettek. Sütöttünk, főztünk, takarítottunk.

Este imádkoztunk, „Én édes Istenem, segíts, hogy apu hazatérjen a bányából, Anyu egészségben éljen, mi gyerekek éljünk boldogságban, szeretetben, soha semmi és senki ne válasszon el bennünket…” A kenyérre keresztet vetettünk, és áldottuk, aki ételt, italt adott.

Amikor eljött a búcsú, nem fogadtam el, apu nem mehetsz el, hiszen itt vagyunk, szükség van Rád!

Aztán pár hónap múlva Anyu is elment, hiába kérleltük a földi létét, aput követte. 
Egymást ölelve felülről figyelnek bennünket, mi meg szorosan öleljük egymást, jóban-rosszban, soha el nem engedve.

Még csak részben volt saját életünk, de meg kellet tanulni, már egyedül élni, nélkülük és örökké Velük.

Ma is szorosan fogjuk egymás kezét, amíg az élet el nem választ. Elképzelni sem tudom, ha egy szív megszakad, a kezét el kell engedni, a hiányt ki pótolhatja… 

Gitta volt az első, aki elment, az volt a kívánsága, "ne gyertek siratni, őrizzétek azt az emléket, ami örömről nevetésről szólt, boldog együtt töltött pillanatokról. Én is így teszem. Gyújtsatok egy szál gyertyát, és ne a bánatról szóljon az emlékezés. Így akarom!"

Megszoktuk gyerekkorunkból, ha bármikor, bármilyen segítségre van szükség, tudjuk ott vagyunk együtt, egymásért, mindhalálig…