Tudjátok a hiány szörnyű
érzés. Amíg úgy érzed, nincs semmiben
hiányod, anyagiakban, szeretetben, boldogságban, el sem tudod képzelni mit
jelent mindezt elveszteni. Hirtelen hatalmas űr tátong a lelkedben. Keresed a
kiutat, de mindig visszazuhansz a saját vermedbe.
Jönnek jó barátok,
ismerősök, hatalmas ötletekkel, aztán azt veszed észre, nem ez kell, nem ez
hiányzik nekem. Gyötrődsz, valami más kell, aki újra megért, aki társ lehet a
szenvedésben, és vergődsz saját hiányodban.
Aztán jön egy érző lélek, nem
emberi, de emberi tulajdonságokkal.
A szemedbe néz, érzi fájdalmad, hozzád
bújik és szemében sugárzik az értelem. Közelebb engeded magadhoz, meg
simogatod, és érzed a viszonzást. A szívedben, ahol úgy gondoltad nincs másnak
hely, megjelenik egy új érzés. Enni adsz neki, Ő meghálálja, beszélsz hozzá, Ő
csóválva hozzád bújik. Nem szól vissza, ha szidalmazod is, Ő mindig szeret. Azt
veszed észre, aggódsz, játszol vele, ha igényli, még azt is megengeded, hogy
este a közeledben legyen. Az ágy végében megbújik kis kuckójában, nem zavar
csendben nyugszik, csak ne küldd el. Ha villámlik, dörög, hozzád bújik,
melletted biztonságban érzi magát.
Aztán ráeszmélsz, hogy Ő nem
hozzád tartozik, befogadtad, mert hiányérzeted volt, de Őt más is szereti, aki
ugyanúgy gondoskodik róla, eteti, simogatja, becézgeti.
Jönnek az okosok, nem baj,
van másik. De neked, csak Ő kell. Szemében látszik az elválás fájdalma,
kétségek közt vergődve hol rád, hol másra néz.
Tényleg ez a valóság?
Papa én is vagyok, szeretlek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése