Egy házasság emlékére.

Ma 43 éve, hogy felhúztuk a gyűrűt egymás ujjára. Isten és Ember előtt örök hűséget fogadtunk, kitartást jóban-rosszban, örömben, bánatban. Örök szerelmet életben és azon túl is. 

Boldogságban éltük életünket. Láttuk gyermekeink szárny bontogatásait, igazi családként együtt sírtunk, együtt nevettünk. Unokáink boldog mosolyát, szerető ragaszkodásukat.

Sajnos már csak nekem adatott meg, hogy tovább élvezzem a gyönyörű pillanatokat.

 

A gyűrű az összetartozás jelképe. Furcsa módon az elmúlt évben Gitta mindkét gyűrűje eltűnt. 

Nagyon bánatos volt, hiszen, ha csak egy tárgy is, de pótolhatatlan. Ő nagyon bízott benne, hogy előkerül. Tavasszal, a kis virágos kertje egyik szegély kövén megtaláltam a karikagyűrűt. Ragyogott tisztán, érthetetlen módon mintha új lenne és valaki oda helyezte volna. Boldogan húztam újra az ujjára. Pár perc „kapirgálás” után, előkerült a kísérő gyűrű is.  Könnyes szemmel, örömtől ragyogó arccal közölte, hogy ez is megvan. 

Amikor érezte, hogy közeleg a távozás ideje, lehúzta ujjáról, a tenyerembe tette, kezem szorította, és kérte, vigyázzak rá. Mosolya mögött, hatalmas bánatot láttam. 

Ma egyedül akarok maradni, csak Vele gondolatban, felidézve az együtt töltött évek minden pillanatát...

„Szeretni nehéz, de könnyebb, mint feledni.

Szerelmes szívemért, mit tudnál tenni…”