Tudjátok nagyon sokat
gondolkodtam, hiszen nincs mit tennem, mintha vasba ágyazták volna a tudatom. Tényleg
csak a saját sebeim nyalogatom? Már nem tudom, de nagyon nehéz szabadulni a
gondolattól, hiába a segítség, Tőletek, Bárkitől.
Ha a temetőbe megyek csak egy
szerény tábla, ahogy Ő kérte, rajta a nevem bővített változata. Bárhova megyek,
hiába nézek akárhova, csak Őt látom. Nagyon jó és mégis elkeserítő.
Ma mindent egyedül csinálok, máskor társak voltunk. Nem tudom van-e szív, elme, ami ezt felfogja. Már azt
gondolom beteges, amit teszek, gondolok. Kérlek, ne ítélkezz, nem kérek mást, csak kis türelmet, megértést! Akik ismertetek, tudhatjátok, nem ilyen vagyok.
Létezett íz, illat, jóleső
érzés, most hatalmas buborékban élek. Kis buborékok, gyerekek, unokák, barátok,
pillanatnyi boldogság, aztán elpukkan, újra a magam burka. Kitörni oly nehéz!
Sós könnyek, minden megérint,
és végtelen fájdalommal tölt el. Nem tudok menekülni saját fogságomból. Talán
nem is akarok?
Ha írok, úgy érzem, megnyugszom,
de másnap újra rám törnek a gondolatok. Van elég idő, hogy mindent kiírjak magamból?
Hol van az az idő, amikor a
derű, mosoly, a boldogság ragyogta életünket, ami gyógyított. Most a bánat a szomorúság,
a reménytelenség, mennyire betegít?
Hol a kiút a fény, ami újra
megnyitja kapuit egy élhető, jobb jövő felé, amit igénylek és vágyok…
Talán eljön az idő, amikor újra
bánat nélkül írhatok a múltamról, a boldog gyerekkoromról, a házasság
felejthetetlen perceiről, az élet gyors haladásáról, és csak a boldog
pillanatokat oszthatom meg Veletek, minden, ami fájt, emlék lesz csupán…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése