Ahogy unokám látta...

Tegnap elmentünk papával a cuki unokahúgomat meglátogatni. 

Korán kelés, vonat, Metró, HÉV, hatalmas élmény volt. A metrón alig tudtam a mozgólépcsőre „felugrani”.

Sokat játszottunk, még nem tudja a nevemet kimondani, de nyújtotta kis kezét, gyere. 

Kézen fogva sétáltunk, a papa, Anna és én. A parkban futottunk sokat, megmutatta a nagy római kori sziklákat. A kezemet fogva mentünk a „meredek” füves oldalakon.

Persze nekem kellett vigyázni, ne hogy lezúgjon.

Amikor elfáradt a papa ölébe kívánkozott, de mindig eltereltük a figyelmét, menjünk tovább. A szeme ragyogott, mosolya csodálatos volt.

Ebéd után a papa „huncut” módon elaltatta. Addig én a Petivel voltam. Igaz távmunkában dolgozott, de megmutatta, hogyan lehet a számítógépen házat, kertet tervezni. Nagyon élveztem.

Ébredés után, hozta a szandimat, és mutatta, megyünk fagyizni. A papa mindenre kapható.

A liftet Ő hívta, mikor elindult, mosolygott és vigyorogva „rogyasztott”, a papa mutatta neki, de nagyon tetszett.

Hatalmas fagyi adagot kaptunk, a papa gondoskodott „előkéről”, így is nyakig fagyis lett.

Megmutatta a bölcsijét, ahol játszottak. Be akart menni, lakat volt a kapun, így tovább kellett menni a kedvenc játszótere felé. Futottunk és minden csatorna fedelet meg kellett ugrani. Szegény papa alig tudott követni bennünket.

A játszótéren csúzdáztunk, hintáztattuk, papa elől én hátul löktem a hintát. És Ő csak mosolygott.  Alig győztem futni utána, mindent meg akart mutatni.

Hazafelé, meg kellet mászni minden beton kockát, ugráltunk a vas tetőkön. A bölcsi ajtaja nyitva volt, be akart menni, alig tudtam megakadályozni.

Vittem Neki ajándékot, a „Mancs őrjárat” dobozban, tudom a kedvence, úgy hívja „dom-dom”. Sokat játszottunk, LEGO várat építettünk. 

A Kinga csak mosolygott, és boldog volt, hogy így látott bennünket.

Aztán el kellet jönni. Többször is puszit adott, de én nem vagyok puszilkodós. Sietni kellett, és mondtam a papának nem tudtam Annától elköszönni. Szerettem volna megsimogatni.

HÉV, metró, vonat, irány hazafelé.

A „szenyó” jólesett, mert azonnal éhes voltam, persze a papa mindenről gondoskodott. Volt „pogi”, Fanta, így elviseltem az utat, igaz öt percenként megkérdeztem, mikor érünk haza, hány megálló.

Veszprém, CORSA, és hazaértünk. Papa maradt még a „nyuszi látta szenyóból”?

Ez volt a vacsi, de jól esett.

Kiderült, hogy Anditól kaptunk almás pitét. Szemérmesen a négyből hármat „becsemőltem”, de egyet a papának is hagytam.

Aztán felhívtuk a Petit. Közöltem, szerencsésen megérkeztünk. Kérdezte, hogy érezted magad, mondtam „jól”.

A papa megjegyezte, hogy ez kevés...

De papa én ilyen vagyok…

 

 

Hurrá nyaralunk!

A papánál a papával. 

Mikor kisebb voltam így néztem Rátok...

  A mama így szeretett...
 

 

Most ilyen  vagyok...

 

Segítettem paradicsomot szedni, imádom nyam-nyam…

 

Szeretem a nyau-nyaut ( kormi cica)

 

Megszereztem a papa minden apró pénzét…

 

A Totó (Zsepi kutyus) is mindig velem volt…

 

A fakéreg olyan érdekes, hangyák, bogarak mászkáltak…

 

A papa elvitt egy kavicsos játszótérre, nagyon izgalmas volt, még a nacim is tele volt kaviccsal. 

 

Aztán hintáztunk…

 

Picit pihiztünk, persze nem volt alvás…

 

Ez csak egy kis részlet. Annyit bohóckodtunk, körtét, fügét szedtünk. A körtét a kezeddel törölted, megfújtuk és ehettem biztonsággal. 

A csónakot felfújtuk, langyos vizet kaptam, lubickoltam, de te  nem akartál bejönni, neked hideg volt. Lelocsoltalak, és  sikongattál, jaj, ne! Ilyenek a nagypapák! 

De jó volt hozzád bújni, tested mindig meleg volt, és mindig mosolyogtál. A bilit nem is akartam említeni. Ráültettél és én csurgattam, picit, boldog voltál, azóta szólok, ha pisilni kell. Minden virágot megszagoltunk, a hajamba tűzted a legszebbeket, és én szép voltam.

Aztán elmentünk, haza jöttünk, mondtam apa-apa, néztem rá és kértem, gyere papa...

Azt mondtad majd…

Mit jelent papa a majd? Tudod, amikor kimentél az erkélyre egy cigire, én vártalak az ágyon ülve, ahogy kérted.

Mikor láthatlak? 

Én mondtam neked új szavaim, autó, ajtó, cicu, számoltam az ujjaid, legközelebb mit és mikor tanulhatunk új szavakat? ... Majd?...

A gyermekkorom világa...

 

A kőtenger nem csak az ismert klasszikus szentbékállai részből áll.  A gyermekkorunk világa nem is, vagy csak részben ismerte a ma favorizált természet kincsét.

Számunkra az erdő mélyén rejlő ismeretlen világ, hatalmas kő monstrumai jelentették az igazi rejtélyt.

Sanyarú fölött volt az átmenet, de azt kibányázták szilícium tartama miatt, de az erdő olyan köveket rejtett, amihez nem fért idegen, csak a faluban élő emberek.

Unokámmal, fiammal, testvéremmel ma megpróbáltuk végigjárni azt a csodálatos világot, ami egy idegennek tabu, nekünk, a fiatalságunk világa. 



 

Az idő nem kedvezett, végig esett, így óvatosan kellett a sziklákat megmászni.

Találtunk „krátereket”, ahol megvoltak a nyomai, hogy az elődeink, apáink fáradságos munkával hasították a köveket, amiből házaink épültek. „papa, hány követ kellett hasítani, hogy ebből egy ház felépüljön”, bizony sokat, egymást segítve dolgoztak, éveken át, télen lékeket vágtak, hogy a fagy segítse munkájukat, tavasszal örültek, ha sikerült. Szekérrel szállították a köveket haza a tervezett házukhoz.

A nagyobb darabokból hidat építettek bejáratot a lakásukhoz. Gyerekkoromból emlékszem, olyan esőzések voltak, hogy ezeket a hatalmas köveket a lezúduló ár a falun át görgette, és csak segítséggel tudták vissza vonszolni eredeti helyére.

Ma már csak ritkán akadunk a nyomára, de mi, akik még élünk emlékezünk.

A sziklák alatt barlangszerű mélyedések voltak, a mennyezeten füstnyomok, tudtuk, itt emberek bújtak meg, vagy menekültek a zivatar elől. Felástuk, kincset kerestünk, a néhány csont darab igazolt bennünket, hogy volt élet, akár a bujdosó zsiványok számára. Misztikum lengte körül, erről álmodtunk, fantáziánk végtelen volt.

Amikor a sötét fellegek, vészjósló villanások elborították az eget itt bújtak meg a környező földeken dolgozó asszonyok. Nem mertek elindulni a falu felé. Megvártuk, míg csitult az idő, és elindultunk, szorosan mögöttem, a hömpölygő áradat közepette. Vásott kölyökként ismertem a vízmosás rejtelmeit. Másnap, amikor az ár elvonult, láttam, hogy méteres vízmosás, szakadékok mindenütt. Engem valami, valaki akkor vezérelt.

Voltak kövek, amik kongtak. Amikor megütöttük hatalmas üregre emlékeztettek. Hiába próbáltuk feltörni, nem sikerült, a mai napig kongnak, alatta hatalmas üreget sejtve, de holnap már nem biztos, hogy megmutathatom unokámnak.

A falu határában egy hölgy megkérdezte, a kék ösvényen mennek? Nem a zöld ösvényen. De, hát ilyen nincs. De van, a gyermekkorom világa.

Érthetetlenül nézett. Tudja ez a föld, amit Önök bekerítettek, ez volt a bitófa. Mi így hívtuk, állítólag valamikor itt volt akasztás. A mi gyermekkorunk világa. Itt nőttünk fel, csicserkéztünk, pilickáztunk, meztelenül szaladgáltunk, a homokban hemperegtünk…

Tölli nagyapám, akire alig emlékszem, szófukar ember volt, ölébe vett és mesélt valamit, amit talán tudok, vagy nem, próbálom felidézni, de csak az jut eszembe, hogy szeretett. Kevésbé, mint a bátyámat, mert Ő volt a mindene, de nekem is jutott hely a szívében, érzem a pipa füstjének savanyú illatát és a gondoskodó ölelést.

Én még nem tudtam a teheneket fejni, a bátyám ügyesebb volt. Nem egyszer habzó szájjal jöttem ki az istállóból, a tehén alá feküdtem és a Jocó a számba irányította a finom, meleg illatos tejet. Az istálló alja üregekkel volt tele. Nyuszik laktak benne. Csodáltuk, ahogy előbújtak a kicsi, cuki újszülöttek. Bizalmatlanok voltak, nem lehetett simogatni, de egy szép világ lakozott a "büdös istálló trágya" alatt. Soha nem tudtuk, hányan lehettek, de boldogok voltak...

A Jocóra azt mondták, jól táplált, rám, hogy alul táplált. Pedig a konyhában én voltam otthon, bátyám apunak segített, én a konyhában tüsténkedtem. 

Apu, ha a hegyre ment dolgozni, mindig hozott haza "nyuszi látta" kenyeret. Száraz volt, de finom. Versengtünk érte. Mindig volt gomba, gyorsan megsütöttük, azonnal ettük, nem hagytuk kihűlni. 

Mi mindig éhesek voltunk, persze nem szó szerint, de a nasi mindig jól jött...


Történések, valódi események, szólások mondások...

... Nagyszüleim boldog magyarok voltak. Ahogy kis gyermekként láttam, nem keseregtek nem szűkölködtek. Legyen a pipába dohány, asztalon étel...