A két szív együtt dobban…

 … Ma ismét meglátogattalak, vittem 3 szál csodálatos gerberát. Két hete nem voltam Nálad. Furcsa dolgok történtek, el akartam mindent mesélni Neked. 

Nem is tudom hol kezdjem. Annyira nem történik semmi, hogy a kis valami is felizgat. Mióta fiamtól, unokámtól visszatértem, felborult minden. Sokáig visszacsengett fülemben kedves hangja, ahogy mutatta a Gitta mama Veszprémben van, ott fent. Újra rám tört az egyedüllét érzése. Rosszul aludtam, vágytam az alkoholt, gonosz álmok gyötörtek, alig aludtam és teltek a semmire való napok. Aztán Erik a nagyobb unokám meglátogatott. Tele izgalommal, szülinapja volt. Izgatottan maszkba öltöztünk és vártuk a papa meglepijét, ami már nem volt meglepi, hiszen apával választották kis szíve vágyát. A szeme ragyogott, mint mindig, a mama szeme fénye volt, és ittam és ittam a sugárzó szeretetét. Fiam nyugtató szavai, „apa jól vagy, igen jól vagyok"…A sütőben sercegett a  túrós-almás rétes.  

Az idő ketyeg, nem áll meg egy pillanatra sem. Volt régi kedves barátomnak, üzenetet küldtem, névnapján köszöntöttem. Nem jött válasz, de nem volt meglepő. Másnap gyermekei közölték, hogy szeretett édesanyjuk elment. Már nem érzékelhette, hogy gondolok Rá. Fájdalom, emlékek kavarogtak szívemben, Ő mondta, nem tudok segíteni, de gyászodban osztozom. Én sem tudtam mit mondani gyermekeinek, csak, hogy fogom a kezüket, amíg a szívük engedi. 

Albérlőm bejelentette, hogy március végén elmegy. Igaz szívvel szerettük, ember nem kívánhat jobbat. Nem tudom fáj, vagy örülök annak, hogy nekik jobb lesz. Nap, mint hallom ahogy gyermeke rohangál felettem, dübörgése kedves hang szívemnek, az ébrenlétem az alvást hozzá igazítottam. Amint a lépcsőn kúszik betekint ablakomon és integet, úgy érzem szeret, ahogy én is végtelenül. Valami újra megszűnik, ami eddig természetes volt. Terveim, hogy Annával együtt homokoznak a „papa felügyelete alatt”, szertefoszlott.   

De jó dolog is történt. Beadtam a peca igazolványom, meghosszabbítottam. A múlt évben csak háromszor pecáztam. Nem tudtam Nélküled menni, bár ritkán szóltál, akkor is minek, de hiányoztál a puszta jelenléteddel. Nem volt olcsó, de az ár nem érdekelt. Ha csak, perceket vagy órákat tölthetek együtt unokáimmal fiaimmal, már megérte. A srác megjegyezte, „ha jövőre kiváltja a szülinapja után, már olcsóbb lesz”. Mosolyogtam, „azt meg kell élnem”. Aztán vásároltam meglepit, magamnak unokámnak a papának. De ez titok az én szülinapomra Eriktől.

Éjszaka furcsa álmom volt. Nagy bulit rendeztünk, nem tudom miért. Olyan fiús bulinak indult, gyerekekkel. A helyszín talán Mindszentkálla, aztán Almádi, és Veszprém a kerti tó körül. A gyermekeim még kicsik voltak. Nagyobb fiam egy „taslit” küldött kisebb fiamnak, aki heves zokogásban tört ki. Én újabb „taslit” küldtem, mondván, tudd, hogy miért sírsz. Aztán megjelentél, gyönyörű voltál, és azt kérdezted, miért? Nem éreztem bűntudatot, hiszen apám is ezt tette volna. Hogy kerülsz ide, kérdeztem, azt mondtad, csak rövid időre jöttél. Aztán a Dia mászott az ölembe, olyan kicsiként. Próbáltam magamhoz ölelni, de eltolt, „Imre bácsi, én már nagy vagyok”. A pincébe mentünk, bár tudtam nincs mit innunk, találtunk egy nejlon zacskóba csomagolt valamit, kortyolgattuk, ahányan voltunk…

Mielőtt elmentél szívedben két cica élt. A maci cica, akinek hosszú a története és a kormi, aki minket választott és hozzánk nőtt. Végig nézted kedvenced haláltusáját, amit én nem tudtam, aztán megbékéltél. Kormi végignézte utolsó pillanataid, és elment, aztán visszatért hozzám, mert egy szív voltunk. Minden reggel a lépcsőn vár, hogy felhúzzam a rolót. Kedves hangján kéri a finom falatokat, kicsit válogatós lett. Nem reklamál, élvezi a meleget, és este zokszó nélkül távozik. Ma bejött, nem a kaja érdekelte. Felugrott az ölembe és kérte simogassam. "Tudod hol a helyed" utasítottam. Ledőltem, de a mellkasomon éreztem. Nem dorombolt, csak simult. A szemébe néztem, csillogott, mintha sírna. Minden karmát behúzva azonosult a testemmel. Simogattam a hátát, a nyakát, aztán a talpát masszíroztam, önfeledten, percekig, vagy talán órákig. Nem tudom mit éreztem, de talán nem is akarom tudni... Lehet, hogy van még egy szív aki érzi a gazdi minden baját, bánatot, szeretni akar, csak nem tudja hogyan, vagy benne van a titokzatos világ és csak közvetít?...

… a temetőben újra békét nyertem. Ahogy néztem a kedves virágaid, a szívem megszólalt. Szeretni szívvel lehet. Szeresd a szíved, hiszen egyetlen valaki, aki veled van, éjjel, nappal, rosszban jóban az a szíved. A két szív valamikor régen egymásra talált, együtt dobbant, együtt érzett, és ez így van a mai napig és az elkövetkezőkig…Tudtam volna még mesélni, de a szívem szólított, néhány szó, néhány gondolat, unokám hangján búcsúztam, mint mindig " szia mama"...






Mindig dobban a szívem...

… A papa faragásai. Még mindig sokan vannak, szememnek, szívemnek gyönyör, lelkemnek teher. Egy-egy emlék a múltból, a fába faragott valóság, képzelet. Arra vágyom, hogy új kezekbe kerüljön, aki becsüli, szereti és tisztelettel adózik emlékének. Szeretett feleségem büszkén tekintsen az égből, fogva a papa kezét, nem volt hiába…











  

Szólás Tibor (1920-97) amatőr fafaragó. Neve nem jegyzett. Saját kedvtelésből, Pápán kisvárosi családi házból Veszprémbe költözött gyermekei, és unokái kedvéért. Nyugdíjas hobbiként családja, barátai, ismerősei szórakoztatására faragott rendíthetetlenül. Kiállításokon részt vett, de nem kívánta minősíttetni alkotásait. Számtalan gyönyörű munka került ki keze alól. A népi motívumokkal díszített használati tárgyak, eszközök, történelmi, mitológiai eseményeket megörökítő faragások, életképek, mind fába faragott hitvallás. Rendkívüli térlátása rajzokban valósultak meg, majd fába faragva. Erdélyben töltött katonaévei mély benyomást tettek későbbi életére, munkáira.

Most az én feladatom, hogy méltó helyre kerüljenek, felvállalva az elmúlás szomorú, a megújulás élményét…



Papa ez a kenyér a legfinomabb...

 ...Tudjátok több, mint egy év kellett ahhoz, hogy ráébredjek, tudomásul vegyem, elfogadjam, valóban egyedül vagyok. Kong a lakás, hiányzik a kacagás, a zsörtölődés, a kettőnk békéje. 

A gyermekkorom arról szólt, hogy nagy család, én segítettem anyámnak. A konyhaművészet majdnem minden fortélyát elsajátítottam, bár soha nem tudtam olyan ízeket varázsolni, mind Ő. Aztán felnőttként kiszorultam. Mikor feleségem megismertem, „kitiltottak” a konyhából, ott volt a dédi, anyósom, semmi keresnivalóm, maximum dicsérni a főztjüket.

Persze anyával más volt, szerette, sőt igényelte, hogy mellette tüsténkedem, csak ne szóljak bele. Lassan leszoktam a főzésről, sütésről, a kóstolás az edények mosogatása enyém maradt. De ez így volt rendjén és jó, egymás kezét fogva „alkottunk”. Egy halászlé, pacal-, csülökpörkölt az én privilégiumom maradt. Soha nem volt kérdés, kinek mi a „feladata”, tettük amint az élet kívánta. Egy idő után kialakult, anya portörlővel én a porszívóval, felmosóronggyal rohangáltam.

Most újra élvezhetem a saját ízeim világát, újra felfedezhetek elfelejtett recepteket, bár sokszor megkérdem, anya ebből mi hiányzik? Az Internet világa nyitva áll, egy kattintás és válogathatok, már nem kell a szakácskönyvet lapozgatni, pedig közös élmény volt. Kicsit bátortalanul próbálom az Ő bevált receptjeit, aztán hol csalódom, hol meg örülök a sikernek. Sokszor eszembe jut, a nem véletlen, magyar szó, fele-ség. 

Ha kétségem támad azonnal nem kapok választ, felhívhatom a kedves szomszédomat, a barátaimat, készséggel válaszolnak.

Csodás ez a világ, mégis kicsit üres! Ha valamit nem találok, elalvás előtt megkérdezem, és reggel, mintha a kezemet fogná oda vezet.

A legszebb szó, a beteljesülés számomra, amikor unokám, azt mondja, „papa ez a kenyér amit te sütöttél a legfinomabb”...

Képzelt riport, avagy az érkezés pillanatai…

 ... Minden úgy történt, ahogy elképzeltem. Képzelgésem, napokon, éjeken át arra készült, hogy így legyen. Nagyon izgatott voltam, nem tudom miért, hiszen tudtam másként nem lehet. Elmondhatatlan boldogság, papa hoztál ajándékot nekem. Rejtett ölelés a combomon, egy puszi a vállamon és sok-sok kimondott szó, amit akkor még nem értettem. Egy kedves hang, "Imi papa", ami sokszor elhangzott. Jó étvágyat Imi papa, köszönöm Imi papa, nagyot aludtam Imi papa, szeretlek Imi papa.

Lelkemnek simogató dallam, ahogy énekelte kis dalait. Ahogy felfedeztem mondandóját, és felfedeztem az Ő kis világát. Ezt az élményt nem lehet leírni, minden pillanat, minden perc külön izgalommal teli élmény. Egy kicsi lány igaz szeretete, a rég nem látott papáért.

Két tervezett nap után kiderült, tovább van lehetőség maradnom, mert, „papa beteg vagyok, kicsit”. Kicsit köhögött, a papa is, egész nap szörnyű maszk, de mögötte a boldog mosoly.  Sokszor nem értettem, a szemem nézte, és érzékelte a mosolyom. 

Az elevensége két fiúgyermeket felülmúlt. Fáradtan feküdtem, soha nem látott, szörnyű álmok nélküli éjszakákat éltem át, reggel tudtam első útja hozzám vezet. Aztán mikor megkérdezte, Gitta mama hol van, mondtam fent a csillagok közt és téged figyel, "a Gitta mama Veszprémben van, a Rózsika mama Zánkán"...

Szia Imi papa nagyot aludtam, és már fordult rohant, szia anyuci, szia apuci. Aztán anya elment dolgozni, apa home office, a papa maradt, akivel mindent lehetett játszani. Együtt reggelizni ebédelni, ebéd után aludni, persze apa puszija kellett a kijelölt helyekre. És apa és a papa végtelenül boldog volt.

 

Aztán a fájó búcsú. Anyával maradt egyedül, Imi papa elment, apuci is, Zsepi is. Hiába a holnap jövünk hozzád, a most hiányzott, hiszen számára és talán nekünk is a most számít…

 
 Újra és újra „Imi papa mikor jössz, hozzám, nekem”…

Ha azt mondom hálás vagyok mert megéltem, akarom megélni a jövőt a sok-sok most élményt, hogy hálás lehessek mindenért, amit az élet adott most és mindörökké...

Történések, valódi események, szólások mondások...

... Nagyszüleim boldog magyarok voltak. Ahogy kis gyermekként láttam, nem keseregtek nem szűkölködtek. Legyen a pipába dohány, asztalon étel...