Papa ez a kenyér a legfinomabb...

 ...Tudjátok több, mint egy év kellett ahhoz, hogy ráébredjek, tudomásul vegyem, elfogadjam, valóban egyedül vagyok. Kong a lakás, hiányzik a kacagás, a zsörtölődés, a kettőnk békéje. 

A gyermekkorom arról szólt, hogy nagy család, én segítettem anyámnak. A konyhaművészet majdnem minden fortélyát elsajátítottam, bár soha nem tudtam olyan ízeket varázsolni, mind Ő. Aztán felnőttként kiszorultam. Mikor feleségem megismertem, „kitiltottak” a konyhából, ott volt a dédi, anyósom, semmi keresnivalóm, maximum dicsérni a főztjüket.

Persze anyával más volt, szerette, sőt igényelte, hogy mellette tüsténkedem, csak ne szóljak bele. Lassan leszoktam a főzésről, sütésről, a kóstolás az edények mosogatása enyém maradt. De ez így volt rendjén és jó, egymás kezét fogva „alkottunk”. Egy halászlé, pacal-, csülökpörkölt az én privilégiumom maradt. Soha nem volt kérdés, kinek mi a „feladata”, tettük amint az élet kívánta. Egy idő után kialakult, anya portörlővel én a porszívóval, felmosóronggyal rohangáltam.

Most újra élvezhetem a saját ízeim világát, újra felfedezhetek elfelejtett recepteket, bár sokszor megkérdem, anya ebből mi hiányzik? Az Internet világa nyitva áll, egy kattintás és válogathatok, már nem kell a szakácskönyvet lapozgatni, pedig közös élmény volt. Kicsit bátortalanul próbálom az Ő bevált receptjeit, aztán hol csalódom, hol meg örülök a sikernek. Sokszor eszembe jut, a nem véletlen, magyar szó, fele-ség. 

Ha kétségem támad azonnal nem kapok választ, felhívhatom a kedves szomszédomat, a barátaimat, készséggel válaszolnak.

Csodás ez a világ, mégis kicsit üres! Ha valamit nem találok, elalvás előtt megkérdezem, és reggel, mintha a kezemet fogná oda vezet.

A legszebb szó, a beteljesülés számomra, amikor unokám, azt mondja, „papa ez a kenyér amit te sütöttél a legfinomabb”...