Egy „vadkemping” margójára…

... Nos, nem minden úgy alakult, ahogy azt a kellemes hűvös szobámból terveztem. Kora délután érkeztünk, mindenütt forróság. Számomra óriási kihívás. Birtokba vettük, ha csak rövid időre is Mindszentkálla garami fennsíkját.

Az este szépen alakult, sütögetés, mindenki tudta a feladatát, végre együtt a gyermekeimmel, végtelen toleranciával, szeretettel, amire mindig vágytam. Törődés, velem, az unokámmal. Furcsa, mindig az én dolgom volt a szervezés, a gondoskodás. Most minden megváltozott, fordult a világ. 

Kora esti séta, ezer karcolás, csaláncsípés. Unokám is kevésbé bírta, fájó volt minden csípés, de megpróbálta, mert én így akartam, hiszen már nagyfiú, elég nagy ahhoz, hogy átélje, amit én gyermekként nap mint nap.  De ott volt apa a végtelen türelmével, vigasztalta, és megértette a "papa hülyeségeit”, még ilyen áron is.

Úgy éreztem siettet az idő, amit még együtt tölthetünk.  Akartam bírni az áthatolhatatlan dzsumbujt. A fiaim nem próbáltak korlátozni, talán nem is lehetett, konok voltam. 

A sátrakat ők építették unokámmal én csak külső szemlélődő voltam.

A víz ahol a papa fürdik...

Azért fő a biztonság, az erő a védelem..

Akinek a városi víz jobb, mint az ebihalas...

 

Aztán mikor eljött az idő, hogy álomra hajtsuk fejünket, bekúsztam a kijelölt helyemre, és ott volt a kispárnám a saját illatommal. Hamar elaludtam, hajnali négykor az arcomhoz dörgölőzött kívülről „valaki”. Felkaptam fejem, de fiam, unokám mélyen aludtak. Olyan kellemes volt a sátor nyújtotta biztonság, a kellemes ózondús hegyi levegő, hogy visszaaludtam. Madárcsicsergés, fácánkakasok rikoltozása és a hozzám bújó ismeretlen újabb dörgölőzése.

Lassan múlt a hajnal, olyan érzések kavarodtak bennem, amit gyermekként soha nem tapasztaltam. Kimászni a sátorból aztán felkelni. A sátor két rúdjába kapaszkodva, erőlködtem. Megszédültem ugyan, de álltam újra a saját lábamon.

Távcsővel kémleltem a távoli messzeséget, véltem újra látni a múltat. Bőséges reggeli, feltöltődés a felfedezésekhez. Az általam régen ismert útvonal járhatatlan volt, a természet mindent birtokolt. Elindultunk, azon az úton, amit már én sem ismertem a hegy túlsó oldala. Megszámlálhatatlan lépés, gyönyörű táj. Mintha csukott szemmel jártam volna, minden lépés fájt, mégis a bizakodás, ott fent, minden szebb lesz. Boldogság volt látni, ahogy Ők itták a természet szépségét.

Hosszú-hosszú gyaloglás után elértük a bányát a vélt "kincsekkel". Szomorú voltam, néhány bedőlt épület, gazzal benőtt valami, csak kopott táblák jelezték, hogy a bánya itt lehetett. Nem voltak kincsek, már csak az én emlékezetemben. Tűző napsugár, sehol egy árnyék, csak a csodálatos táj. Lebiggyedt ajkak, "papa te másról meséltél".

Felkapaszkodtunk e tetőre, a kilátás pótolhatatlan. Szinte félelmetesen szép.

Kerestük a Bagókövet, a maradványait, hiszen gyermekkorunkban az „erős fiatalok” a rengő részét a völgybe küldték.

Megleltük az alagút bejáratát, bedózerolták, egy vasajtó erős lakattal, egy táblával. Évtizedeken át biztonságos volt, én örülök, hogy még láthattam, élvezhettem. Mögöttünk hatalmas mélység, gyerekkorunkban nem láttuk, vagy nem véltük félelmetesnek.

A lépcsőfokok is előkerültek, előttem a végtelennek tűnő messzeség a hegy derekáig. Megpróbáltam  egyik lábam előre a másikat utána húzni. "Bírod apa? Persze, hogy bírom". Fogam összeszorítva araszoltam lefelé.  Valamikor pár perc alatt vigyorogva megtettem. A verítékem csorgott, néha megpihentem egy-egy fa árnyékában.

Végre leértünk. Fáradtan, szomjasan rogytam le egy asztalhoz, diófa árnyéka védett a tűző napsugaraktól. Fiaim figyelmeztettek, apa ez nem az a hely, kiszolgálás fizetés a pultnál, hitel „alma”.  Egy fillér nem volt nálunk, minden a hegyen a kocsikban. Összeroskadva néztem magam elé, idegenek jöttek, mentek. Egy fiatal arc rám mosolygott, aztán tovább ment, talán egyik ismerősöm fia. Unokámmal ültünk, mind két megfáradt „osztályidegen”, pedig én a falu szülöttje voltam. Mellettünk egy „hajléktalannak” tűnő "valaki", rágyújtott, a dobozt hanyagul az asztalra dobta. A fiatal pincérnők tüsténkedtek, ránk vetve néhány, talán megértő pillantást. Fiaim magunkra hagytak, elindulva a hegyre, ahol a kocsikat hagytuk. Izzadtan gyors léptekkel, mosolygó arccal. Két-három perc sem telt, mikor unokám megkérdezte, apáék mikor jönnek vissza? És jöttek, fiam telefonján volt valami applikáció, amivel fizetni tudott. Nem fogadták el, de hitelbe adtak egy korsó sört és egy nagy pohár üdítőt. Aztán rohantak újra fel a hegyre. Lassan kortyolgattuk, minél tovább tartson, de nem tartott sokáig. Mosolyogva jött a pincérnő, a poharakat elvihetem? Lesütött szemmel kérdeztem, kaphatunk még egy kört, csak úgy hitelbe. Természetesen és már hozta is. Talán ez volt az első pillanat, ami rólunk a megértésről szólt. Szégyenkezve, mégis büszkeséget éreztem.

Tudjátok, ha valaki megkérdezné, hogy megérte? Azt mondanám, igen. Megpróbáltam még egyszer, talán utoljára, mire vagyok még képes és mire a gyermekeim értem, értünk. Nem tudtunk kincset keresni, talán az idő is kevés volt, és kíméletlen, de újra szívembe zárhattam sok mindent az elhalványult emlékek helyett. Már talán a meséim sem helytállók, mégis úgy érzem olyan időről szóltak, amit az idő múlása sem változtathat meg, vagy mégis? Az a sok szép élmény, amit megélhettünk, azt a szépséget, amiről nagyapánk mesélt, azt már átadni képtelenség. Már az erőm sem bírja, de a lelkem még mindig fiatal. Meg kell elégedni azzal, amit szellemiségben átadhatok. Megpróbáltam tettekben, de már nem működik. Bocsájtsátok meg ezt a vakmerőséget…

/ Váci Mihály /

Nem elég jóra vágyni:
a jót akarni kell!
És nem elég akarni:
de tenni, tenni kell!
A jószándék kevés!
Több kell - az értelem!
Mit ér a hűvös ész?!
Több kell - az érzelem!
Ám nem csak holmi érzés,
de seb és szenvedély,
keresni, hogy miért élj,
szeress, szenvedj, remélj!

Azért a vadkemping nem semmi. Átélni mindazt, amiről csak álmodtunk. Rá kellett jönnöm, hogy bármennyire vágytam kipróbálni magam, már nem az én világom. Úgy érzem a látnivaló a gyermekeim, unokám közelsége azért mindenért kárpótolt ... 

 

Vadkemping, avagy light változat…

 ... Életünk első vadkempingjét tervezzük az öcsém pincéje mellé. Nekünk vad, másnak talán enyhe. A jövő hét végére, június 19-20-ra. Együtt a fiaimmal, 8 éves fiú unokámmal. Nincs elvárás, csak a vadregényes táj birtoklása két napra. Ha bármi áthúzhatná számításunkat, ott van számtalan lehetőség, a nagyapa bungija, a lankás, helyenként meredek hegyoldal.

Mindszentkálla a káli medence éretlen gyümölcse, a gyermekkorom világa. 

Nekem egyetlen vágyam, hogy velük lehessek, kortyolhassam a „mi borunkat”. Tábortüzet rakni, sütögetni, együtt nézni a csillagokat úgy, mint gyermek korunkban. Tudod az én meséim szubjektívek, de ha az Öcsém is tudna mesélni, az más lenne. A mező végtelen, a nomád sátorozás élménye pótolhatatlan.

A készülődés óriási, kihívás a természettel, túlélés a váratlan ismeretlennel. A garami fennsík, kopasz hegy a bányával, az alagúttal, a kőlépcsőkkel, a puszta templom romjaival. Az ismeretlen leletek feltárása, „kellő szakmai tapasztattal”.

Mondtam mosakodni a felkelő nap harmatjában lehet. Nem baj papa, úgyis utálok fogat mosni. Papa hozod a bicskád? Én is viszem, amit tőled kaptam, nem félek a vaddisznó röfögéstől, de ugye ott leszel mellettem. Viszem a nyilam is, és még mit papa? Fantáziája beindult, nem lehetett leállítani. 

Hálózsák, takarók, váltás ruhák, lámpák, távcső, hiába mondtam, anya és apa mindenről gondoskodik.

„Pirított ürge húst eszünk, rántott varjú szárnyat, galamb tojást. Cukros zsíros kenyeret, földből kirántott hagymával.  Papa a Tomi borát issza, Te a Kékkutit, vagy tán Fantát?"

" Vagy anyám rántott husiját, friss cipóval, gondosan csomagolva, illatos májkrémes zsemlyét, kis üvegben málnaszörppel?".

A programból: sátorállítások, kirándulás a környékre, vacsorakészítés bográcsban, vagy sütögetés tárcsán. Sötétedés után a régi pince felfedezése zseblámpákkal. Jó éjt puszi a nyugodt alváshoz! 

Reggel betonkád ebihalakkal, mosakodás friss hűvös vízzel! Reggeli: tojás, kolbász, felvágott, kenyér. Fagyi a faluban, romkocsma.
Végre ebéd, a környék legjobb éttermében. A papa állja!

Vigyünk csákányt, mert kincset is keresünk. 

Nem tudja feledni a papa meséiből ismert, dédi rejtélyes pincéjét, a puszta templom vélt török kincseit, a bányát, a hegy gyomrában rejlő alagutat, számtalan kihívást. 

Mindezt egy nap alatt.

A lépcsőt már nem vállalhatom, sem le, sem fel. Anno egy szuszra, ma sehogy. Pedig a bagókő maradványai, a dzsumbujban rejlő lépcsőfokok, mind mesélni tudnának.

A képzelet végtelen, csodálatos megélni azt, ami nekem mindig megadatott, neki csak egy sejtelmes éjszaka, egy nagy sétatitkok utáni vágyakozás.

Látod, csak egy varázslatos vágyálom, vajon ki lesz részes benne, az időjárás, a fiaim, kísérve apa bizonytalan lépteit, osztozva boldogságában? Képes vagyok hegyet mászni, néha megpihenni, és csodálni mindazt, amit a természet és a szeretteim boldogsága nyújt…

Ha álmom megvalósul, talán a lelkem egy vágya is enyhül, megosztani mindazt, amit leírni lehetetlen, de megélni, újra érezni, velük felülmúlhatatlan. 

Gyermekkorom megélt szépsége nem csak az enyém, a Tiétek, az Övék…

Vágyom a napot, napokat, egyre többet és életem utolsó pillanatáig, mert mindent átadni nem tudok, de törekszem rá! 

Szülőföldem, gyermekkorom világa, a "kühegy", a "bitófa", a "lófingató", a "partos" a füsti fecskékkel, samuval a csontvázzal, a "magyartető", a "benda" fensíkja, a felsőerdő a forrásával. A "bikszár" nagyapámék volt birtokával, az apáti hegy Tasner nagyapám romos pincéjével. Délre a "harasztos" dagonyázás a mocsárban a káposztáskert, nádasával, a mosó, "aszeg-főszeg",  "főgyep-alsó gyep" és sorolhatnám... És a temető, minden gyermek sejtelmes birtoka, a Szentmihály lovával. Vajon kipróbáltad? Mert én igen! 

Mindszentkálla, még leírni is büszkeség!  Nem tudom lesz-e időm a sok-sok élményt megosztani, beszélni, mesélni, mert szeretem! 

Tudjátok mennyi kincset rejt e vidék, ha nem, keressétek a szívetekben, apámék, nagyapák, az ott élők  szívében.

Mindig büszke lehetek rád és lehetsz rám, mert soha nem feledlek!...  

Már gondolni sem merek arra, hogy esetleg más is társ lenne.  Látni vélem szemem előtt a színes sátrakat, önfeledt kacagást, huncutkodást, a tábortűz lángját, a családok együttlétét.

Kevés az idő, a szervezés nem az én dolgom, csak rejtett vágyaim vannak.
A boldogság érzése belülről fakad, ha feltör, vágyakba megy át, aztán elcsitul…