Az élet furcsa történései…

 ... Tönkre ment a mosogatógépem, nagy csapás, hiszen hozzá szoktam a kényelemhez. A felső szinten, amit már nem akartam kiadni, fiaim kényelmét kívántam szolgálni, kilyukadt a vízmelegítő.  Az ágy, mit megörököltem, már nem szolgálja a kényelmet a komfortot. Új ágybetét, igazi fenyő keret nem évülő, az asztal is, ami a távmunkához elengedhetetlen, és illeszkedik a környezethez, már megvan. A mosógép is tönkre ment, de majd levarázsoljuk, és ha kell újra cseréljük. Helyenként falrepedések, némi penész, megoldjuk. A boldogság kis unokám részéről a gyermekszoba, papa az enyém, és igazi álmokat élvez.

Mindig van valami, ami több vagy kevesebb az igazi megoldásnál. Reggelre a fagyasztóm feladta. Több kiló hússal feltankolva, zöldségek félkész ételek, fagyi, általam fagyasztott ételek, amik minden napjaimat szolgálják. Nem tudok leszaladni a marketbe, hogy mindig friss ételem legyen, a kenyerem, kiflim én sütöm, majd fagyasztom porciózva. Valamikor ez nem jelentett gondot. Itt a kocsi, egy ugrás a városba. Egyedül maradtam, nincs ki megmondja mi a jó, mit kell tennem és mikor. Hiányzik a másik felem.  

Az egyik fagyasztóm, képes volt reggelre -15 fokra hűteni, így igazából semmi nem olvadt ki. A másik külsőre jó állapotú, kár volna megválni tőle. Úgy döntöttem szerelőt keresek, hiszen kompresszor, vagy gázfeltöltés lenne a megoldás.

A pánik, ami engem ért nagyobb volt a realitásnál, de ez már megbocsátható. Racionálisan gondolkodni, már nehéz, de mire valók az álmok, amik rávezetnek akár a tévedéseinkre, hirtelen döntésünkre. Olyan egyszerű azt mondani, menjünk vegyünk újat, megengedheted. Nem biztos, hogy a pénz mindent megold! Nem az új beszerzésére, hanem a régi megmentésére gondolok. A fogyasztói társadalomra, megválni a régitől, mindent újra cserélni. Adok egy újabb esélyt, talán megéri, de tévedni is lehet, emberi dolog. Mindez némi átrendezést igényel, remélem nem haladja meg fizikai képességeim.

Tudod sokszor mondják, a problémát nem szabad magad előtt tolnod, telefonálj, keress azonnali megoldást és boldogan hajthatod fejed a párnára. Vagy hagyd az egészet, hiszen a problémák zöme maguktól megoldódnak…

Volt, van idő amikor minden apró gond, probléma stresszt okoz. Nem tehetek róla, a gondtalan nyugdíjas élet nem igaz. Mindig van valami, ami megzavarhatja életed. Az, hogy nem hallasz rendesen, de mindent meghallasz, amit nem kellene. Hallod a természet hangját, a méhek zümmögését a tücskök ciripelését, a békák hangos koncertjét, galambok zavaró turbékoló hangját, a föld szomjazó sóhaját. Aztán látod csillagok hullását, amint hangtalan suhannak át az égen. Aztán gondolsz Valakire, aki éppen ott van fent és figyel téged. Szemüveg nélkül is látsz vélt dolgokat. Reccsenésre ébredsz, aztán visszaalszol. Érzékelsz olyat, mit eddig soha, a hiányt…

Az élet nagy kérdései…

 ... Lassan, és milyen gyorsan eltelt a nyár. Már szedhetem össze a szerte-szét szórt játékokat. Az élet ajándéka, soha nem remélt időt tölthettem szeretteimmel. Boldogságom határtalan, nem hagytam, hogy valami beárnyékolja. De már most hiányzik a nevetés, a „kötelező” program, hogy felelős vagyok valakiért, valakikért.

Az ajtófélfa, amit nem akarok átfesteni az elmúlt időt idézik. Az én anyámnak is volt ilyen a konyha kredenc belső oldala. És voltak a gombjai, otthonkáján. Öt fiú mérte magasságát, boldog ölelésben. És ha már kevés volt a gomb, kezünket gyengéden a fejére helyeztük.

Én, mint másodszülött gyermek, anyu támasza voltam. Főztem, vasaltam, felügyeltem kis testvéreim otromba lépéseit. Megélhettem gyermekként az igazi szeretet érzését, testvéreim gügyögését, végig kísérhettem első lépésüket, az első kimondott szavakat, aztán növekedésük, huncut óvodás szerelmüket, kamaszkori csínytevésüket.  A szeretet végtelenségét élveztem, meséltem mindenről és adtam át a magam módján. És próbáltam élni a magam érzelem dús életét.  

Apu volt a bányász, a kenyérkereső, a maga szikár valóságában. Tiszteltük, szerettük, szerető férj, büszke, boldog apa, nagyszerű nagyapa. Olyan sok szép emlék kötődik hozzá, mégis elsőként miért az anyám jut eszembe?  

 

Apu világa más volt, Ő kemény fiukat próbált nevelni. Nem volt kompromisszum a valóság volt, amiben meg kellet találnunk a helyünket. A falunk, Mindszentkálla szülöttjei voltunk és vagyunk. Gyökereink, temetőnk adta valóság, ide tartozunk. Ha kellett keményen, megvédeni magunkat, minden áron egymást. Nem tűrte a sírást, a gyengeséget, élete példa volt előttünk. Korán kialakult az az érzés, hogy egymásért, ha kell kútba ugrunk, ha kell életünk árán is védelmezünk. Ez az érzés a mai napig él bennünk, már öregen, de a végtelenségig.

Remélhetem a további életemtől, hogy már nem fiaim, unokáim fejemre tegyék kezüket, és érezhessem azt, amit anyám érezhetett?

Mintha sürgetném az időt, pedig szívem szerint megállítanám…

Alkotó tábor a papánál (folytatás)

Közeleg a nyár vége. Ha a nagyszobába lépek, Anna félig leeresztett lufijába fejelek. Kielégült mosollyal, a rend viszonylagos, elmentem, de papa visszajövök. A hálóban nem raktam rendet, élvezem a felfordulást, nap mint nap bukdácsolok a szét szórt játékokban, tudom visszatér, s talán egyszer rendet is rak és hallhatom kedves hangját.

Végre megkapod nagyobb unokád, ha csak pár napra is. Nem érdekli Anna felfordult szét szórt játékai, a szoba is idegen, a félig leeresztett csónak vize sem ingerli. A homokozóban rá váró lehetőségek is hidegen hagyják. A nyíl, melyet oly gondosan neki készítettem, most nem érdekli. 

Lehet terved programokra együtt eltöltött értékes időkre. 

Persze az idő közbe szólt, egész nap esett, nem tudott segíteni hullott körtét, fügét szedni, nem tudtunk kukucit keresni a komposztban, együtt pecázni.  

Valamikor anya azt mondta, hagyd a gyereket, majd ő megmondja mi jó neki a papa paradicsomában. Ha akar ölel, ha akar daccal elvonul, te csak figyeld a rezdüléseit és mindig legyél kész őt szolgálni.

Az öreg kormi megjelent, kérte a simogatást a jussát. Tényleg a mama szelleme lakozik benne? Most Eriket követi, néz rá nagy szemeivel és dorombol, ha simogatja. Követi a maga szerénységével, ölelésébe férkőzik, nem kér, csak szeret.  Mikor hozzánk került kicsi árvaként enni adtam neki. Mama tiltakozott nem akarok több cicát, még gyászolta elveszített kedvencét. Dobd át a szomszédba, és rohant utánam, papa ne, ha minket választott, gondoskodjunk róla. És gondoskodtunk róla, az egyedüli cica, aki a mama elvesztése után a lakásba bejöhet. Soha nem jöhetett be, a küszöb átlépése tabu volt. A lépcsőről leste a mama utolsó napjait, aztán beszökött elbúcsúzott és eltűnt.  Azóta reggel, vagy este megjelenik, unokáim a papa napjait fényesíti. Ha bejön óvatos léptekkel közelíti meg az ágyat, keres valakit, valamit aztán megnyugszik a papa lábánál.

 

Mikor megérkezett, álmosan, első szava az volt, papa faragni szeretnék. Erik unokám a nagypapa befejezetlen faragásain munkálkodik.  Szívvel, lélekkel, kitartó munkával. Talán megérinti a nagypapa szellemisége? Befejezni valamit, amit átlátni, érezni, szinte lehetetlen. A lehetőségek tárháza véges és mégis végtelennek tűnik.

Persze az éhség nagy úr, még egy alkotni vágyó fiatalnál is.

   

 

Talán vége egy napnak, talán a nyárnak, talán az évnek, de velem volt a papával, és az tette amit szeretett volna, szeretetben, megértésben, ahogy a mama is tette volna.