... Már közeleg augusztus vége. Régen mondtuk, vége a nyárnak. Oly gyorsan pörög az idő, mit hagytál nekem. Észre sem vettem, hogy a forró nyár után jönnek a hűvös hajnalok. Csillaghullás, újra éledő kertem virágai. Kívánságom, mama újra velem, reménytelen. Termő gyümölcsfáim az én boldogságomra. Másfél hónap, ami beragyogta az életem.
Volt időm átélni a gyönyört, amint unokám ébredt, kedves hangján énekelve hívta a cicáit. És jött mindenki, öreg apa kormi, anya kormi, öt pici utódjával és jött a boszi cica, Anna kedvence. A kertem a cicák ovija volt. És mindenki fekete, mellkasukon fehér folt, egyik farka végén fehér pamacs. Élvezték a kert adta lehetőségeket és elkápráztatva bennünket, gyermeki játékukkal.
Aztán valami véget ért. Reggel, ha kimegyek, a kert csendes, egy köhintés és megjelenik a boszi cica. Simogatás, dorombolás, de hiányzik valaki. Hol van Anna a kedves hangjával, énekével. Beélik velem, kaja mindig legyen. Elszállt az idill, maradt a puszta valóság. A vízzel feltöltött csónak vízét locsolom, már nincs ki csak a lábát beledugja. De van remény, jövő héten érkezik Erik, már nagyfiú unokám. Talán eljutunk pecázni, talán felújított íjával célba lövünk, talán ölelhetjük egymást, unoka gyermek és nagypapa.
Már félek a holnaptól, újra egyedül, mama nélkül a kilátástalanságban. Megkérdem, hol a helyem e világban? Ott és mindenütt, ahol a szereteted jelent valamit… Várom barátaim szemrehányó megjegyzéseit, vége a nyárnak és hol voltál? Voltam magamnak és a családomnak! Voltam a puszta létnek, amit fényesíteni lehet, el nem múló perceknek, fájó emlékeknek és a bizakodó jövőnek… A papa mindig gyenge, köhög és fáradt, de még van kéz, ami fölemelje, a csillagok közé, a mama közelébe…Tengernyi könny, örömöm és bánatom sós kristályai, az én részeim.
Lefekszem és felkelek, mint egy zombi bolyongok, számolom az elmúlt napokat, órákat, perceket és keresem a létet, vajon meddig? …
Ha itt vagytok boldog vagyok, pár nap után nehéz, várom a percet, hogy elmenjetek, ha elmentetek az űr megőrít, mikor látlak újra, az agyam kattog és felfoghatatlan valami vesz erőt rajtam, csak lássam szemetek csillogását, halljam hangotok, és nem számítok én, csak létezzetek, nekem. Óh, milyen önző apa vagyok, mint szeretetre méltó nagypapa, soha ne feledjétek!...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése