„Memoár”, avagy csak gondolatok…

... Régóta készülök, hogy írjak, magunkról, magamról, csak nekem, nekünk.

Már nem tudom, miért e fájdalom. Már nem csak a lelkem fáj, néha a fizikai fájdalom erősebb. Talán minden okkal történik. Sokszor felteszem magamnak a kérdést. Megérdemlem? Miért? Tényleg ilyen rossz ember voltam, hogy a teremtőm így büntessen? Tényleg a fájdalom csak, amivel büntethet? Ne büntessen mással kívánom, ez az én karmám, talán egyszer megértem a miértjét. Megbeszéltük, mindent, csak fájdalmat ne. Rajtunk kívül nem tudom más érthette-e, úgy tűnik nem. Mindig azt mondta, te szeretsz szenvedni, tűröd a fájdalmat, ma úgy érzem, talán elviselhető volt minden, de nélküle mégis más, nehezebb. Ha a gyermekeimre, unokáimra gondolok, érdemes még a fájdalmat is elviselni.

Mikor azt mondta, apa fáj, kezem rátettem, „ugye, már nem fáj”, ahogy fiamtól tanultam. Szemében láttam a megnyugvást, nem a fájdalom csillapodását. Nem tudhattam, mennyire fáj, de lelkemben éreztem a titkos alkut, „apa fájdalom mentesen”. Pár csepp morfium a nyelvére, bár már talán nem is érezhette. Még egy csendes sóhaj, ami már az enyém volt és nyugalom a lelkében. Arca kisímúlt, teste mozdulatomtól függően mozgott, ahogy soha máskor. Utolsó érintés, utolsó fizikai kapcsolat és teste másé, a lelke örökre enyém lett. Annyi mindent szerettem volna mondani, elmesélni az életünkről, de úgy éreztem, már nincsenek szavak, szemében lepergett életünk.

Anyura gondolok, aki nem tudott apu nélkül élni. Nekik közös volt a bánat, közös a boldogság. Ahogy a teremtőnek megígérték. Hiába gyermekeik, unokáik, végtelen szeretete, a lelki békét soha nem találta. Élt még néhány évet, de teste feladta a lelke gyötrelmeit. Vajon volt mit apu szemére vetni, vagy minden gyarlóságot megbocsátott? Már nem tudhatom.

Aztán eszembe jutnak emberek, akik képesek tovább élni, sokkal tovább, bűntudattal, vagy a nélkül. Vajon én hova tartozom. Ha volt is bűnöm, tudom megbocsátotta, ha mégis van bűntudatom el kell engednem. Lehetséges bűntudat nélkül élnem, vajon ki jogosult mindezt eldönteni, talán én magam? Teste olyan csodálatos volt, mint senki másé, mindig azt gondoltam „az én kis kertem, én művelem”. Nem birtokoltam, csak szerettem.

Vajon tudtam-e úgy szeretni, ahogy apához, szerető férjhez illik? Vajon gyermekeim érezhettek-e valamiben hiányt, ami csak én adhattam nekik? Vajon át tudtam-e adni a múltam, szüleim szeretetéből, a hagyományokból? Úgy érzem megpróbáltam, talán az idő igazol, ha mégsem, akkor jogos a bűntudatom…