Az élet nagy kérdései…

 ... Lassan, és milyen gyorsan eltelt a nyár. Már szedhetem össze a szerte-szét szórt játékokat. Az élet ajándéka, soha nem remélt időt tölthettem szeretteimmel. Boldogságom határtalan, nem hagytam, hogy valami beárnyékolja. De már most hiányzik a nevetés, a „kötelező” program, hogy felelős vagyok valakiért, valakikért.

Az ajtófélfa, amit nem akarok átfesteni az elmúlt időt idézik. Az én anyámnak is volt ilyen a konyha kredenc belső oldala. És voltak a gombjai, otthonkáján. Öt fiú mérte magasságát, boldog ölelésben. És ha már kevés volt a gomb, kezünket gyengéden a fejére helyeztük.

Én, mint másodszülött gyermek, anyu támasza voltam. Főztem, vasaltam, felügyeltem kis testvéreim otromba lépéseit. Megélhettem gyermekként az igazi szeretet érzését, testvéreim gügyögését, végig kísérhettem első lépésüket, az első kimondott szavakat, aztán növekedésük, huncut óvodás szerelmüket, kamaszkori csínytevésüket.  A szeretet végtelenségét élveztem, meséltem mindenről és adtam át a magam módján. És próbáltam élni a magam érzelem dús életét.  

Apu volt a bányász, a kenyérkereső, a maga szikár valóságában. Tiszteltük, szerettük, szerető férj, büszke, boldog apa, nagyszerű nagyapa. Olyan sok szép emlék kötődik hozzá, mégis elsőként miért az anyám jut eszembe?  

 

Apu világa más volt, Ő kemény fiukat próbált nevelni. Nem volt kompromisszum a valóság volt, amiben meg kellet találnunk a helyünket. A falunk, Mindszentkálla szülöttjei voltunk és vagyunk. Gyökereink, temetőnk adta valóság, ide tartozunk. Ha kellett keményen, megvédeni magunkat, minden áron egymást. Nem tűrte a sírást, a gyengeséget, élete példa volt előttünk. Korán kialakult az az érzés, hogy egymásért, ha kell kútba ugrunk, ha kell életünk árán is védelmezünk. Ez az érzés a mai napig él bennünk, már öregen, de a végtelenségig.

Remélhetem a további életemtől, hogy már nem fiaim, unokáim fejemre tegyék kezüket, és érezhessem azt, amit anyám érezhetett?

Mintha sürgetném az időt, pedig szívem szerint megállítanám…