… Ma kirándulni szerettem volna, olyan picit, hiszen a héten buszoztam, kocsiba is ültem, de valaki megtréfált. Már nem a vállaim fájnak a "sok tehertől", a jobb vádlim dagadt fel, hajolni is alig tudok a fájdalomtól. Hozzá tartozik, hogy azért kimerészkedtem a kertbe és órákon át hajoltam, metszettem szőlőt, málnát, gyomláltam elhalt virágokat, gyomokat. Amit ősszel elmulasztottam, gondoltam pótolhatom. De minden olyan mélyen volt, közel a földhöz. Térdelni, guggolni nem tudok, gondoltam hajolni talán, még mindig. Kezdetben izomláznak tűnt, hiszen a vádlim húzódott minden hajolásnál. Aztán bekeményedett, bedagadt, minden lépés fájdalom. Mindig azt gondoltam én tűröm a fájdalmakat, de az évek múltával már a fájdalom küszöböm is lejjebb adta. Ha gyógyszerekről meg feledkezem, a pálinka hiánya csilingel agyamban és ha van, bizony érte nyúlok. Ezt ne úgy értsd, hogy részegre iszom magam, csak kóstolgatom, mint az élet ízét. A múltkor kifőztem az érlelt maradék fügémet. Nem volt sok, gondoltam aszalt fügeágyon érlelem, de oly gyors volt a párolgás, hogy megijedtem, így nap, mint nap kóstolgattam. Maradtak az alkohollal telített fügeszemek. Mikor már nem volt itthon egy korty bor, egy doboz sör, egy-egy fügét bekaptam, szopogattam, rágcsálni próbáltam. Ezer mag szorult fogsorom alá, csak bosszúság a megérdemelt fájdalom. Nos, most aztán rossz fényben festettem le magam. Ilyenkor eszembe jut, ne ítélj, mert ítéltethetsz! Fura buta frázis, érthetetlen szavak, mégis léteznek… Ma talán szobafogságra ítéltetettem, nyalogathatom sebeim, már nem érzelmi, inkább fizikai síkon, mert ez is én vagyok!... Tudjátok nap mint nap, éjszakákon át az idő lassan ketyeg, az ébredés az új nap, mindig erőt ad, aztán azt veszem észre, hogy rohan, megállíthatatlanul a végtelenség felé. Már lassítani sem lehet, csak élni a percet, az üres perceket…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése