Csodákat elképzelni, vagy megélni...

 … Míg a káli medence rezdüléseit próbáltam figyelni, megérteni, mindig történtek csodák. Csodának számított a falu népe mindennapjainak élete. Szegénység ide, vagy oda, egy gyermek számára a megélhetés a csoda. Hogy mindent tudtak kalákában végezni.

Tollfosztás, nagyobb öröm nem lehetett, huncutkodás, örömteli kacagás, forralt bor, férfiak bohóckodása, fiatal arák lesütött szemhéja. Láttam fiatalokat, amint "fuvókájukkal" a tollpihéket ezer fele szórták, bosszankodó, mégis mosolygó mamákat, akik ezt el is várták. Számomra csak élvezhető boldogság. Mindig mindenki számíthatott a másikra. Téli nappalok, fél éjszakák, mindig valami újról szóltak.

A kukorica hántolás fosztás, csuhé babák születése nem csak lányoknak a fiuknak is öröm volt. Fiatal lányok fiukra kacsintása, reményteli szerelmek kialakulása. 

Disznó vágás, koma, szomszéd, barát, vagy egy ismeretlen, a kapuban ácsingozó cigány asszony, aki keblén szorongatta maszatos fázó gyermekét, csak a gyomor a bél egy részét kérte. Mindig jutott frissen sült hurka, némi falat, egy kis töpörtyű és egy hálás megnyugtató mosoly. A disznótoros vacsorák, a nap a múlt felidézése, emlékeim örök tárháza volt. 

Nem is érthettem a jólét erről szólt? Volt egyáltalán szegénység? A szegénység talán a jólét ismerete nélkül fogalom volt? Mert a hiány érzése szükségletet generál. Vagy talán az Istenbe vetett hit is ezt diktálta? 

Aztán rájöttem szegénységben a jólét napjainkról szólt, mit adtál, holnap visszakaptad. Minden nap volt friss disznótoros, ha nem a tiéd másé. Mint valami ősközösség, nem számított alszeg, vagy főszeg, a segítő kéz mindig ott volt. 

Ha tortát kellett készíteni, olyan pörkölt tortát, apu anyu és a megszokott team, már kora este tüsténkedett, mi gyerekek, csak a lehullott selejtet vágytuk, míg szemünk álomra nem szenderült. 

Vágyhattunk csodát, de csoda mindig velünk volt, csak észre kellet vennünk. 

Hányszor kellett valakit temetnünk, a keresztet vivő fiú voltam, rajta szalagokkal, feliratokkal. Soha nem voltam képes elolvasni, sanda pillantással érzékeltem a fájdalmat és mindig sírtam.

De voltak esküvők, olyan felejthetetlenek, árokban csúszkáló fiatalok kapkodva a násznép által szórt „fecske” cigarettát, és asztal alá bújó menyasszonyi cipőt elraboló fiúk, és mindez részese lehettem…