A Káli medence

A Káli-medence

Számos régmúlt kutató írásaira hagyatkozva szeretném felidézni múltunk.

 

Hamvast idézem: „Ez nem a Kárpát-medence. Mintha a Karszton átnyúlna, ez az Adria fehérebb, tisztább, világosabb és melegebb tája...  A táj északnak háttal áll, arccal a tenger és Róma felé... nem véletlen, hogy a helyet a rómaiak oly könnyen foglalták el és oly természetesnek tartották, hogy Pannónia a birodalomhoz tartozik."

Római villák romjai, szőlőmotívumos faragott kövek, a felszínen található pénz és cserép edények maradványi mutatják, hogy kedvelt vidéke volt ez az antik Pannónia Provinciának. Kertünkben fellelt pénzérme, Consztantinusz, örök emlék maradt.

Már ekkor buzgott a kékkúti Theodora  forrás, amely ma is e néven adja fenséges gyógyvizét. Ez volt a medence első virágkora.

A népvándorlás átvonuló népei után a honfoglaló magyarok egyik vezére, Kál Horka települt meg itt nemzetségével, a 890-es években. Azóta a magyar népesség folyamatos. A medence peremén körben épült kis falvak az ő nevét viselik: Köveskál, Szentbenedek­kál (Szentbékkálla), Mindszentkál (Mindszentkálla), Örskál, Szentvidkál, Kerekikál, Sóstókál, Töttöskál, Kiskál, Jukkál. 

A Kálok központi vára a síkból kiemelkedő Kereki­ dombon feküdt, ahol fel is tártak egy X. századi temetőt. Helyi hagyomány szerint itt gyülekeztek az ősmagyarok nyugat-európai hadjárataikra; tény, hogy ezek egyik vezére, a 995-ben Augsburgnál megölt Bulcsú, Kál fia volt.

Középkor: a második virágkor. A falvak szinte összeértek, 2-3 kilométerenként kicsi templomok épültek, ezek fele újra áll, fele rom. A sóstói pusztapalota, a velétei palota, ahol Kun Erzsébet királynő is megfordult, a salföldi pálos kolostor romjaikban is fenségesek.

A békés századoknak a török háborúk vetettek véget. A Káli-medence, mint Csobánc várának előtere, 150 évre a frontvonalba került. A számtalan rajtaütés után, Csobánc 1554-i sikertelen ostroma alkalmával a falvakat felégették, a kolostorokat lerombolták. 

Tovább romlott a helyzet 1561 után, amikor török kézre került Hegyesd vára. „A falvak lakói, ha tehették, elfutottak, mert akit a török megfoghatott, karóba húzatta, vagy egyéb halállal gyilkolta"-írta ekkor Gyulaffy László, csobánci kapitány. 

A maradék nép kétfelé adózott, a magyar hajdúk is sanyargatták őket. Ezekben az években pusztult el a Kál nevű falvak fele. 1683-ban a közelben vonult a török sereg Bécs alá. A felszabadító háborúk, majd a Rákóczi-szabadságharc 1711-ig állandósították itt a háborút, hadak vonulását.

Csak ezután kezdett újjáépülni, újratelepülni a medence. A harcok emlékét a romok őrzik, a 

kollektív nemességet nyert községek: Monoszló, Balatonhenye, Köveskál és Kővágóörs kardos-oroszlános címerei és a máig élő nemesi öntudat.

100 békeév elég volt, hogy a Káli-medence újra földi paradicsom képét mutassa. Az 1800-as évek közepe a harmadik virágkor. Tetejükig megművelt gyönyörű szőlőhegyek, juhnyájakkal teljes legelők, népes-iskolás falvak, nagy tehéncsordák, kondák. Kővágóörs és Köveskál mezővárosi rangot nyertek. Itt és Szentbékkállán országos vásárokat tartottak.

A lakosság száma 1851-ben: Balatonhenye 742, Mindszentkálla 460, Kékkút 315, Szentbékkálla 642, Kővágóörs 1699, Monoszló 607, Köveskál 1142, Salföld-Kisörs 396.

Kővágóörs ekkor az egész balatoni borkereskedés központja, jelentős zsidó lakossággal, céhes iparral, boltokkal, városias főutcával. A templomdomb egymás sarkában álló katolikus és evangélikus temploma, a szomszéd dombon emelkedő klasszicista zsinagóga, az evangélikus algimnázium méltóságteljes épülete, a portákat szegélyező magas kőbástyák, támfalak, a településnek nem csak városi, de várszerű megjelenést adtak. Minden ház kőboltos, oszlopos-tornácos. Homlokán vakolatdísz címer, a szobákban gyakori a freskó, általános a gyönyörű szemes vagy táblás cserépkályha.

Hasonló képet nyújtott a többi nemes község is. A nemesség itt általában protestáns: Monoszló, Henye, Köveskál református, Kővágóörs evangélikus. A katolikus jobbágyfalvak (Szentbékkálla, Mindszentkálla, Kékkút, Salföld) házai valamivel szerényebbek, de a század végére a különbségek kiegyenlítődtek, a vallási különbség pedig sohasem jelentett viszályt. 

A Káli-medence igen hamar és egységesen polgárosult, beállt egy parasztpolgári életforma és ízlés. Mindenütt népes felekezeti iskolák, színjátszó-körök, bálok, majálisok és élénk egyesületi élet mutatta a helyi kultúra fejlettségét.

Bár a két világháború sok hősi halottat követelt, a nyilas, majd a kommunista uralom sújtotta e tájat három olyan végzetes csapással, melynek eredménye csak a török időkhöz fogható. 1944-ben elvitték és megölték a zsidó lakosságot. Az 1950-es években megindult az erőszakos tsz-szervezés, amely az önálló gazdákat veréssel-megfélemlítés­sel bérmunkássá alacsonyította. Kezdetben minden faluban külön tsz alakult, majd ezeket nagyüzemekbe vonták össze. Az emberek idegen parancsra, buszon utaztak távoli munkahelyekre. Az eredmény: a föld megutálása, tömeges elvándorlás. Voltak, mint mindenütt "kulákok" a rendszer ellenségei, tűzzel vassal védték megérdemelt birtokukat, ősi hagyatékukat, megbélyegezve. Küzdelmes harcok árán, talpon maradtak, nagyobb birtokkal rendelkezők, cselédeket vendég munkásokat is képesek voltak ellátni. Idővel vagy beolvadtak, vagy ma is büszkén viselik kitartásukat. A veszprémi püspökség birtoka is hasonló volt. A délnyugati lejtőn virágzó gazdaság, vagy talán szőlészet a legfinomabb bort szállította a veszprémi püspökségbe, de még a "munkásbor" is finomabb volt bármely lőrénél, talán évszázados hagyomány, talán csak egy megmaradt birtok, de múltja van és volt. Nem véletlen, hogy már a rómaiak is az istenek borának tekintették!

A harmadik csapás az 1973-as úgynevezett „településfejlesztési koncepció" volt. A falvakat összevonták és hozzácsatolták az újonnan kinevezett Balaton parti központokhoz:

Monoszlót Zánkához, Salföldet és Kisörsöt Badacsonytomajhoz, a többit Révfülöphöz. Olyan történelmi mezővárosok, mint Kővágóörs és Köveskál, pusztuló külterületté váltak. Megszűntek a helyi tanácsok, bezárták az iskolákat, boltokat. Ezzel párosult a nagyüzemi mezőgazdasági technika pusztítása: a földek, kutak elnitrátosodtak, vízvezeték és csatornázás nem volt. A propaganda a falusi életet maradinak, a városit haladónak kiáltotta ki, az elköltözést kedvezményekkel támogatták.

Az eredmény: a 70-es években a Káli-medence szinte egész ifjúsága elhagyta szülőföldjét és Tapolca betonblokkjaiba vagy a Balaton part szűk lakótelepeire költözött. Az ősi házakban csak öregek maradtak, a bástyák, falak omladozni kezdtek, a pompás kerteket-szőlőket felverte a gaz és a Balaton part idehordott szemete. Akik maradtak bíztak és hittek őseik hagyatékában az elidegeníthetetlen múltban. A legszomorúbb példák: Kisörsnek 1960-ban még 601 lakosa volt, 1990-ben egy. Salföld 1851-i 396 lakosa 1960-ra 272 főre olvadt, ebből 1990-re hetvenen maradtak. Hasonló romlást mutattak az épületek és szinte egészen eltűnt az állatállomány.

Ám minden rosszban volt valami jó. Mivel a kommunizmus a Káli-medencét kihalásra szánta, nem rakta tele betonkockákkal, szennyező ipartelepekkel. A régi házak csak beroskadtak, de nem tolta el őket a buldózer. A táj archaikus képe, ha sérülten is, de megmaradt. Itt megállt az idő, és ami hátrány volt, előnyre fordult. A hűséges nép a szőlőbe-borba-hitbe kapaszkodva megőrizte lelkét, a hely szellemét. 

Napjainkban újra felkapott lett a vidék, betelepülő idegenek vették magukra a felelősséget az ősi kultúra, hagyományok őrzésében, újra élesztésében. Az őslakosság kezdetben horgasztott fejjel vette tudomásul a változásokat, ma büszkén vállalják, mert kipusztítani nem, újraéleszteni frissíteni lehet a régi vérvonalat. Az idegenforgalom fellendítette és lehetnek napjaink a negyedik virágkor. 

Ha képem hamis, mit lefestettem, bocsájtsátok meg nekem, nem tudok elfogadhatatlanul élni, hiszen gyermekkorom világa volt. Gyermekkorunkban nem maradt más, mint élni az akkori jelent, kutatni a múltat, ami szóbeszéd, talán a valós világ volt, más, mit legendáknak képzeltünk, de legendákká váltak...