A mindszentkállai kőtenger...

... Korábbi bejegyzéseimben sokszor írok "A Csodálatos Magyarország-ról". 

A káli medence a Dunántúl gyöngyszeme ezer kincset rejt. Egyre többen írnak múltjáról, történeleméről, mégsem lehet eleget. Sokan nem tudják, hogy a kőtenger, köztudatban ugyan Szentbékállához köthető, de nyúlványai, párátlan sziklái a mindszentkállai fennsíkon is megtalálhatók. Az Imre puszta (major, Sanyaru) néven ismert területen az 50-60-as években komoly bányászat folyt. A szilákat felrobbantották, magas szilícium tartalma miatt bányászták.

Talán a hetvenes években nyilvánították védett területté és a bányászat megszűnt.  Az 50-es években apáink is fejtették a követ, fáradságos kézi munkával, és ökrös szekerekkel szállították a mindszentkállai épülő házaik alapjának, sok esetben falának, hidakat, kapubejárókat építettek. Több mázsás kövek sokáig árulkodtak akkor még szabadon a mindenki kincsének számító kőtengerről. Érdekes, hogy a XII-XIII században épült pusztatemplom romos falai közt ez a fajta kő nem fellelhető.

Mint, ahogy az sem, hogy a korábbi évszázadokban bármilyen bányászat, kitermelés folyt volna a kőtenger területén. 

Gyermekkorunk paradicsoma volt, ma unokáink, érdeklődő emberek kiránduló helye, turisztikai célpont. Ha azok a kövek mesélni tudnának, mesélnének apró meztelen lábak érintéséről, kíváncsi, mindig kincset kereső apró emberkékről, szabad örök harcról, ami elméinkből kipattant. A pocsétáról, amiben a disznókkal együtt dagonyáztunk, és a sziklákra kifeküdve száradtunk. Ha szomjasak voltunk, tudtuk, hol van a lósóska, savanyú levele enyhítette szomjunkat. A sűrű lombtakaró, az égig növő fák, már eltakarják, az általunk még ismert elefánt sziklát. Talán évezredek eroziója ketté szakította, de tudatunkban ott él, a fák mögött magányosan. Lapos sziklák, amik üregeket, talán kincset rejtenek, ütésünkre kongtak, feltörni képtelenség volt, de pihenni rajta a gyönyörűség. A barlang szerű sziklák, mennyezetén évszázadok füst, korom maradványai. Feltúrtuk alját, állati csont maradványok tanúskodtak arról, hogy valaha, valakik itt ételt fogyasztottak, sütöttek, melegedtek az időjárás viszontagságai mellett. Nyolc tízen is elfértünk a szűk odúban, szorosan összebújva imádkoztunk, bár tudtuk a "a ménkűbe a villám sem csaphat". Boldog asszonyok, lányok, kik a harasztosról menekülve a nagy vihar elől, menedéket remélve, megbújhattak velünk, mert mi gyerekek mindig ott voltunk. Aztán, ha kisütött a nap, vezettük őket a hömpölygő áradat ellenére a falu határáig. Nem ismertük a szentbékállai kőtengert, nekünk a"kühegy" volt a mindenünk, határok nélkül. Ismertünk minden mogyoró bokrot, alatta vargánya gombát, míg párját nem találtuk, kerestük, míg meg nem leltük. Aztán forró serpenyőben sütve mindig csak annyi jutott, amennyit az éhes száj hagyott. Ma megkérdem, volt szépség, hatalom, vágy, mi beteljesedésre kényszerül, talán soha, ez volt a "Kánaán".

Nem véletlen mondják, hogy csakrális hely. Ha egy sziklát megérintesz a múlt ezer élményét élvezheted, ha tudod, mire vágysz, mert a szilícium emlékeket tárol az élet végtelenségéig! Kiolvasni felfogni, feldolgozni, töltődni a Te dolgod!  Tudod hányszor aludtunk el a napsütötte sziklákon libákat őrizve? Aludhattak fáradt emberek, álmaik, vágyaik sziklába vésve fennmaradhattak. Az álmok nem mindig a valós életről szóltak, ahogy ma sem, de mindig egy jobb jövőt reméltek, és adták a pillanat örömét, amit megragadni szabad, kell, mert az ébredés, már másról szól.