... Egyre több a gondolat, hogy megváljak szeretett otthonomtól. Mikor ide költöztünk, nekem a Kánaánt jelentette. Távol a város zajától, álmaink otthonába. Gyermekeimnek az elválást megszokott környezetüktől, barátoktól.
Míg más érezhette a természet hívogató erejét, hallhatta szavát, vélhette illatát én benne élhettem. Varázslatos kert, kerti tó, minden idilli, társsal és a családdal, barátokkal.
Sok-sok munkával, hogy minden a kényelmünket szolgálja. Akaratom
nem becsvágy volt, a békés otthonteremtés vezérelte. 
Már akkor tudtam boldogságom nem tarthat örökké, az idő végtelensége egyszer megszakad. Tudatosan készülni egy fejezet végére képtelenség, mégis az élet arra késztetett, itt az idő, megállt egy pillanatra, szükség van a változásra.
Kettős mércét állítottam, mi a jó és mi az, ami már teher, ami már nem nevezhető elviselhetőnek. Minden költözés, minden változás fájó, megválni valamitől, valakiktől, emlékektől, szeretett környezetedtől.
Tudom számtalan csalódás várhat rám, ha úgy döntök, győz a remény, hogy minden jobb lesz.
Nehéz felidézni mindazt, ami ide repített, de nehezebb a megválás,
a be nem teljesült vágyak, ennyi volt.
Kiűzni, kiűzetni a paradicsomból, az én döntésem, megkóstolhattam a tiltott fa gyümölcsét, és élvezhettem mindent, amit szabad. Mert minden az én egóm része. Ma úgy érzem sokszor igaztalan voltam, de szememre az vesse, ki még él, és jogában áll bírálni!
Szeretett állatkáimnak megmondani, a gazdi elmegy, éljetek, ahogy tudtok, már nélkülem!
Csupán 30 év, ez volt egy befejezetlen életút része. Ma mindez még csak egy gondolat, de a gondolat ereje valósággá válhat. Valaki nagyon hiányzik, ki döntésemre áment mondjon. Mert egyek voltunk, egyet gondoltunk, álmaink, útjaink közösek voltak, vágyaink egyetértésben teljesültek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése