Gyermeknap, avagy hetvenedik?...

 

… Évek óta először újra élet volt a konyhámban. Nem volt megrovás, elmarasztaló tekintet, csak a megértés a szeretet. Minden kézre állt, ha nem, hát kérdés és válasz. Olyan furcsa négyen nem fértek el a konyhámban, egyik mosolyával derítette a fiukat, másik nyugtázva történteket része volt a történeteknek, és mindig minden egységben. Anya és én a fellegekben jártunk.

Néha gombócot éreztem a torkomban, szívesen sírtam volna, de nem lehetett nem voltam egyedül. Szemem uszályos volt, mint vihar után a háborgó tenger. Valami ürüggyel elvontam magamról a figyelmet, és azt élveztem, ami köröttem van, a zsongást, mindenki megtalál mindent, és mindenki arcán a boldogság. Érdekes nem volt háttér zaj, zene, a puszta is csendes volt.  Sokszor nem értettem, mikor emberek azt mondják a csendre és nyugalomra vágynak, most megértettem az odafigyelés egymásra, az emlékek a sztorik, hangos kacagás, ez volt a zene. Sokszor éreztem érintést, olyan apropó ölelést, nem sajnálatot, a boldog együttlétet. Most először nem hiányoztak a gyerekek az unokák. Furcsa érzés, hiszen szellemben minden pillanatban velünk voltak, de nem vonták el figyelmünket egymásról.

Mert találkoztunk, öt fiútestvér és a feleségek. Nem tudom lehet-e erről írni gondolkodni úgy, hogy mindenki értse. Nehezen szántam rá magam, hogy leírjam, de úgy gondoltam, tudnod kell, hogy létezik önzetlen testvéri szeretet, létezik felelősségteljes összetartozás. Mikor fiaim szervezték, nagy volt bennem a félelem. Nem tudom miért, hiszen a testvéreim, megértők szeretők, szerethetők. Először elzárkóztam, csak ne nálam, független környezetben, ahol nincsenek emlékek. Közös ebéd, a Dózsa városban, a volt "hullamosóban". Igen, ehhez is emlékek kötnek, igaz soha nem tértem be egy felesre sem, de tudtam létezik, valakiknek mindig fontos volt.  A "Kemencés" talán ez a hely amire tudatalattimban vágytam. Itt jön be a gyermekeim megérzése, valahol a lelkembe látnak, tudják mire vágyok, ami oly egyszerű és felfoghatatlan. Kemencében sült oldalas, csülök kacsa comb, párolt káposzta, mi finomabb volt, mit valaha készítettem. Aztán láttam mosolyt hallottam kérdést és választ idegen emberektől és megértő reakciót testvéreimtől. Nem tudom a lelkem hol járt, de szerintem leszállt az "egyszerű" emberek közé ahova én is tartozom a testvéreim közé, mert a pillanat is megigéző volt.     

Aztán rájöttem, ha vannak is emlékek, az mind közös, együtt töltött pillanatok, érzelmek, hogy anya elment nem lehet akadály. Azt kértem ne adjunk nevet a találkozásnak, véletlenül sem, hogy emlékeztessenek a hetvenedik születésnapomra. Nem minden úgy sült el, ahogy terveztem, mert volt torta rengeteg ajándék sütik, csokikák, és még énekeltek is nekem, ami akkor nagyon fájt!

Aztán közösen egyetértésben átneveztük a napot, az alkalmat, gyermeknapra. Öt gyermek találkozására a napra, mire mindig emlékezni fogunk. Mert feltörtek az emlékek, gyermekkori csínytevések, amit leírni nem lehet, csak átérezni. Mennyi új, eddig ismeretlen élmény, ami agyamba újra beépült, és ha írok, talán enyémnek tudom, mert azt mondták részese voltam, csak nem emlékszem.

Lehetne fokozni az érzéseket, de nem akarom, megkaptam amire vágytam, ami hiányzott, mert anya elvesztése elvakított, de újra érzem van élet a fájdalom a bánat mögött. Köszönöm fiaimnak, akik hitet, reményt adtak, testvéreimnek, akik a hónom alá nyúltak, és külön a „lányoknak”, akik kiszolgáltak bennünket, hogy mi gyerekek újra élhessük fiatalságunk!

És köszönöm, hogy kijöttetek velem a temetőbe, és gondolatban átadhattunk mindent anyának, mert csodálatos nap volt!

Maradt néhány szelet torta, süti átadnám szomszédjaimnak, mert Tőlük mindig, csak kapok. Mondhatnám önzetlenül, de szó fülemben hamisan cseng, csak úgy szeretetből, mert részei vagytok életemnek…

… A puszta szép, érdemes körbe járni, fájó lábbal derékkal, csak kétezer lépés, az élményt megélni megéri, a csend a nyugalom a kertekből áradó szépség, a virágok vélt illata. A falak mögött emberek, gyerekek, kik tán éppen nyugovóra térnek, talán apa anya mesét mond, és jó éjt puszit ad, mert ez az élet…

A kertem minden zuga meglepetést rejt, érzik és értékelik, mint én, hiszen egy vérből vagyunk. Tudunk együtt örülni szemünkkel simogatni, és várni a természet csodáját, ki is van kiért? Mert együtt örülni olyan csodás, mikor lelked megolvad, azt hiszed, ez soha nem lehet másként! 

Csak szeretném, hogy tudjátok, csodás környezetben élek, csodás segítőkész emberekkel, csodálatos testvérekkel, nincs mitől kitől félnem, mert a félelem gyengít, a hit erősít...

Ha valaki mégis úgy érzi, hogy csöpög az eresz, tegyen alá csak egy kis edényt, és fogja föl a gyönyör a boldogság a bánat könnyeit, mert minden halódó virágot újra éleszt, hiszem és remélem!    

Péntek tizenhárom, az élet nem változott...

 

… A Zsepi kutyus jól érzi magát, "telekocsival" érkezett, bátor hős volt. Óránként futunk egy kört, már teljesen elfáradt. Nem az első, hogy velünk, már csak velem tölti napjait.  Ha teheti a kanapén szunyál, de ha mozdulok tettre kész! A friss kajájából nagyot evett,”, élvezi, ahogy én is. A cicákkal is megbékélt, igaz borzolják szőrüket, de kölcsönös az elfogadás. Már tudja a papánál mit szabad, ha pihenünk bekuckolja magát a lábhajlatomba, ha sokat fordulok pozíciót vált, ha nem bírja, kiköltözik a kanapéra. Keresi Bogit, Fruszit  a Lívit a Levente bácsit a hugit még mindig megugatja. Szemében mégis látom a szomorúságot," jó veled, de legjobb otthon. Anna, a gazdik ölelő karjában, nincs annyi madár, idegen cica, idegen illat, de nem kell állandóan a kapuhoz futnom, minden autóban remélnem, Te jöttél? Mert már megöregedtem, ahogy a papa vágyik rátok, úgy elengedni én is képtelen vagyok. Soha nem lehettem kutyus anya, de van szívem, lelkem érez, és ragaszkodik hozzátok, mert szeretetem végtelen, ugye érzitek gazdi!" 

 

Pont egy hét telt el és mi sem változott, sőt minden pillanat gazdagabb. Igaz, ma semmihez nem volt kedvem, meleg is volt, reggel a várakozás Zsepi érkezik, hogy a kocsit vinnem kell, a szerelőhöz és a várakozás, hogy mehetek érte. Most már kezdek leengedni, még jön a locsolás. Talán kiflit és kenyeret is sütök, mert leürült a mélyhűtőm. És lábam mellett tudhatom Zsepit, mert már nem vagyok egyedül, ott szökdécsel, felfedez minden halszálkát, mit a cicák ott hagytak. Én bosszankodva mormolok, ő érthetetlenül néz rám, én rosszallok, ő megbékél, hát nem ez a harmónia? 

Azért ma volt ünnepi ebédem, ugyan nem volt alkalom, de ahogy mondtam, számomra minden nap ünnep. Két szelet lapockából készítettem pörköltet (holnapra is jut), néhány füstölt császárszalonna bőr adta meg a bukéját. Lefagyasztott nokedli, de a csúcs a magas ágyásomból az első saláta. Két maroknyit sikerült szednem, lágy cukros ecetes lében, fenséges volt.

A mézbogyó is érik, kertem első gyümölcse. Tegnap egy ifjú hölgy vitt el a kínált virágaimból,  nem győzött hálálkodni, hogy ő nem erre számított. Kertem olyan, mint egy botanikus kert, minden érdekelte és én boldogan vezettem végig, minden csemeténél időzve. Három szem mézbogyót kínáltam, kék volt és kicsit fanyar, mondtam, ha unokáim meglelik, már mézédes lesz és a gyönyör. Az eper virágzik, a málnák a szeder bimbódzik, mindez Őértük. A palántáim élnek és duzzadnak, az uborka is kidugta fejét és én féltve őrzöm, mert tudom miért.

Talán másnak nem jelent semmit, de nekem az életem. A természet és én már egyek vagyunk, eggyé váltunk. Minden gondolatomban cselekedetemben Ő is ott van. Minden nap csak kicsit időzök a kerti tó partján, látom, hogy az életerős levelek ellepik a felszínt, a duzzadó bimbók, tán holnapra virágba borulnak, és számolhatom egy-kettő-három- tizenhárom és sok-sok halacska. Piros fekete és sárga, köztük az aranyhal, és ha unokáim kifogják, puszival visszaküldve három kívánság közül nekem a holnapot adják! Már csak álmomban mondhatom, hogy nem vihettem el zord kalitkádba, de ha még velem vagy érezheted a szépséget, ami közös érdemünk, ha múlnak is az évek a természet nem felejt, nekem, nekünk van!...

Talán egy harmat csepp, talán az élet...

 

… Mikor a kertemben sétálok, még mindig minden anyára emlékeztet. Talán egy harmat csepp, talán az élet, de gyönyörű. 

Két éve elfekvő talpon álló vascölöpöt, ma felállítottam, rajta festettük a beton kaspókat, "apa alulról felfele, mert a festék lefele csorog". Ma a sufni mélyén pihennek, pedig valaha csodálatosak voltak. Pókháló, lekopott festék, és sorsuk csak rajtam múlik. Nincs muskátlim, tavasztól őszig díszelegtek benne, ablakom díszei voltak, most üresen konganak, sorsuk, reménytelen. 

A cserép manókat, hány nap és éjszaka terveztük, készítettük, a mosolyt nekem kellett arcukra varázsolni.

A flakon új élete, fantázia a mi boldogságunkra.

És az unokák, emlék a mi világunkból, benne az érzés a szépség.

Talán egy cica, ami akkor még elképzelés volt.

Egy kuckó, cicának, vagy kutyusnak. 

És mindig gondoltál a felejthetetlen estékre. 

 

A gumiabroncsból készített virágtartóra.

A boldogság érzése minden munkádban tükröződött, mi gyermekhez közel kerülhetett, meggymag párna, smile párna, alvó párnácska csak a hímzett mosolyod is éltre kelt.

Ha  a Zsepi kutyus fázott, volt ötleted, elegáns esernyőből.

Az elefáni is kedves volt valakinek, aki ma nem itthon él, de a kedvence volt.

A gyürmik, a zoknikból csinált kedvencek rágni, tépni való figurák.

Egy labda, mit lehetett dobni, ölelni, mert benne voltál, a magad gyermekkorával, pajkos csínytevéseiddel, aki szárnyalt, ha kellett csillárt zúzott, felszabadultan kacagtál, aztán felnőttként alkottál, átadtál, mit tudtál és mindig megbocsájtottál!

Sokszor gondolkozom, ez csak egy nüansznyi, mit adtál nekünk, vajon miért rabolt el az élet, ott fent kit szolgálhatsz méltó szeretettel, kinek adhatsz többet, mint  földi szeretteidnek? Mert vártuk, vágytuk végtelen szereteted, mit megköszönni soha nem tudtunk, tudom nem is akartad, de unokáid szemében látom, hogy mama voltál, és képzeletünkben vagy, mert örökké emlékeznek  arra is ami meg sem történt.  

Csak a szomszédban látom, rám mosolyogva, mert megőrizték ajándékunk. Nekem ajtókitámasztók ketten, kontyukból hiányos a virág, de egy életérzést adnak. Bejárati ajtóm felett uralkodott a kitüntetett, rejtett sarokban figyelte a változást, csalfa kalapját mindig a cicák változtatták, aztán véget vetettek életének. Földre került, lábai eltörtek, mosolyát is csak egy darab őrzi. 

Milyen rövid az élet, és milyen rövid mi maradandó. A boldogságunk pillanatai voltak, és ma csak egy emlék nekem… Mert voltak vannak és lesznek boldog pillanatok… 

Mert ezt alázattal méltósággal, saját és az én gyönyörűségemre adtad, nekem gyermekeimnek, unokáimnak, az utókornak... 

Tudod, ha ez a sok évnyi boldog "alkotás" emléke csak az enyém, akkor boldog vagyok, ha megoszthatom, hogy mire képes az ember csak, hogy szeretetben éljen, és engedjék élni a saját világát, amit én megadhattam, azt hiszem nincsenek szavak, csak a képzelet, ami valós is lehetett...