Óda egy könyvespolc lakójáról, a szeretetről…

Tudod, mikor megszülettem szép voltam, tele illúziókkal, eljuthattam emberek tudatába, örömöt szerezve minden napjaikban. Belsőm nem tudhatod, csak, ha megérintesz.

Idő múlásával polcra kerültem, porosodtam, lapjaim sárgultak, de lényem eredeti volt. Portörlő cica csiklandozta orrom, és vissza polcra. Volt mikor valaki kezébe vett, éreztem gyengéd simogatását, fúj nyálazott ujjával lapozgatott. 

Öregszem, avétt illatom, gyűrött lapjaim a múltat idézik. Valakinek, valamikor fontos voltam. Gazdát cseréltem, nem tudom hányszor. Új társak a polcokon, mindenki remélve további életét. Sokan kukában végezték, újra hasznosították. De, ami a bőröm alatt van az nem újrahasznosítható! Emberek gondolatát, eseményeit, szerelmi történeteit őrizhetem.  

A modern technika az internet világa ledegradált. Mikor gazdim meg kívánt válni tőlem, mert feleslegessé váltam, licitáltak rám, csak hogy kiegészítsem mások gazdag gyűjteményét. Elszomorodtam, újabb könyvespolc, hivalkodás, újabb pihenés, hiszen csak tárgy vagyok egy elkorcsosult világban. A belső értékem nem számít, csak vagyok, mint egy cím, egy borítás, múzeumi tárgy.

A gazdim nem adott, lapozgatott és újra élvezte illatom, a mondanivalóm megmaradt agyában, újra élhettem életem. Álmatlan éjszakán hevertem aurájában és vártam a pillanatot, hogy újra kézbe kerüljek. Szerelem és beteljesülés volt számomra.

Már kész vagyok meghalni, bár tudom életutam végtelen...

Tudom születnek újra és újra emberek, csak reménykedhetek, hogy nem e világ a végzetem, maradhatok még, mások boldogságára. Gazdám könnyes szemét lecsukhatom és élhetem tovább az életem a végtelenségig ... 

Talán a gyermekek, unokák érezhetik, amit a papa már nem, de én vagyok az élet végeztéig, nektek, és ha úgy döntetek legyek a tűz martaléka, boldogan vállalom, mert éltem...

 

Az én kuckóm...

Mindenkinek kell egy "kuckó", ahol átélheti, őrizheti álmai tisztaságát...  

Ez az én kuckóm. Fiam segítségével "puccba" vágtam. Az én dolgom volt, hogy „lakájossá” tegyem. Sokat vajúdtam, vajon mi kerüljön vissza, hiszem minden tárgyhoz emlék fűződik. Anya, a gyermekeim, dédi és sok-sok emlék.

Én itt alszom csendes magányomban. Fejem felett a felejthetetlen emlék, a déditől. Mikor először náluk jártam, és megismertem ágya fölött a festménnyel, örökre a szívembe zártam. Nem véletlen, hogy feje fölött lógott, emlékeztette az elvesztett lányára, a „megörökölt” unokájára, a feleségemre. A tisztaság a szépség illúzióját kelti. Ma is Őt látom benne, a huncut, kacér mosolyát. Nekem ez is kell a lelki békémhez! Szép emlékek kavarodnak bennem. A kávéját dédi a "rosenthaliban" kínálta, mind egy királynőnek, nekem a fröccsöt kancsóban.

Karácsonyra a kis Jézus is beköltözött hozzám, bár nem láthatjátok, de elmesélem, hogy ajándékok is sorakoztak a fa alatt. Most nem bontogattátok mint máskor.  

Ma mégis eljött unokám, ijesztő maszkban, ragyogó szemekkel, ajándékát megtalálta a fa alatt. Én is kaptam ajándékot, a papírokat szétszórtuk, majd a papa összeszedi, boldog pillanat, egy ölelést is kockáztattam, hiányzott, hogy érezzem a teste melegét. A kocsi távolodott, integetett, szia papa, szeretlek, én is kis unokám, sírtam, mert megtehettem...

Zsúfoltnak tűnik, de megférek a könyveimmel, kedvenc virágaimmal. Törődésre várnak, mint az én lelkem, de amennyit adsz, annyit remélhetsz. 

A papa faragásai is kedvesek, emlékeket idéznek. Sokan kérdik miért-e sok emlék? Mert életem részei. Örömmel tekintek mindenre ami kapocs a múlt és jelen között. El tudjátok képzelni, mikor lefekszem és körbe nézek, ezer boldog  emlék éled a szívemben? Higgyétek nem fájó, felemelő. Mások mondják beteges, hol a jövő? Bennük és általuk.

Mikor anyával megismerkedtünk keskenyebb volt az ágyunk, de összebújtunk, együtt fordultunk egyet álmodtunk...

Van hely az unokáimnak, ha mégis úgy döntenek a papával alszanak, versenyt horkolunk. A polcokon az Ő játékaik, az Ő világuk, az álomtakarót a papa biztosítja. Egy gyengéd ölelés, egy álompuszi, a mese igény szerint. A levegőben a szeretet leng, álmuk végtelen, ébredésük ragyogás, mosoly, puszi a papának. Lelkemnek boldogság, osztom anyával, csak úgy virtuálisan, ha megkérdik a mama hol van, fölöttetek, mindenhol, Ő is vigyázta álmotokat.

Videó chet, "Szejetlek papa, várlak, gyeje hozzám, nekem " 

Unokám kérdi "Papa, a mama azt is látja, hogy kihullottak a tejfogaim? Persze, hogy látja, nagyobb lettél, már majdnem felnőtt. Papa szeretlek, érzem a fájdalmad, tudom öreg vagy, és egyszer meghalsz, de kérlek sokáig élj, velem, velünk. Ha meghalsz a mama mellé kerülsz a kis „kuckóba”, elfértek, tudom, hiszen testetek egybe olvad. Mi virágot viszünk, sírunk és emlékezünk. Papa kérlek maradj velünk, sokáig, mindörökké! A kicsi Annának sokat mesélek, rólad a mamáról. Szemem a mamáé, lelkem mindkettőtöké" ... 

Tudjátok mire vágyok?  Egy jó disznótoros vacsorára dinsztelt káposztával egy pohár fehér borral, jó borsos velős pirítósra, bográcsban főtt szeretetre, fondüt körülülve önfeledt kacagásra, baráti ölelésre, mosolyra, nevetésre, ami a múltban megadatott....

Pici cicám, virágaim, pici létem, emlékeim, gyermekeim, unokáim, még vagyok,  Nektek a végtelenségig!...

Közeleg az új év fiam kérdi , "apa van -e kívánságod, lemondás, fogadalom ?". 

Nincs, első felindulásomban, aztán arra vágyom, hogy leljem meg a belső békém, nyithassak újra a jövő felé, felétek barátaim, újra élhessem kik voltatok, vagytok nekem...

Csak 7000 lépés ...

 Szenteste kimentem a Pusztába, sétálni csak úgy egyedül. Esett az eső, csillagok a felhők mögé bújtak. Csend és nyugalom mindenütt.  Az utca üres volt, sehol egy ember, a kutyák is néha vakkantottak, talán aludtak, vagy jól laktak. Néhány udvarban gyászos csend és sötétség. Máshol fényárban ragyogó kerti díszek. Ablakokból kiszűrődő fény a karácsony hangulatát idézték, még a bejgli illatát is véltem érezni. A csend fülemnek zavaró volt, lelkemnek mégis zene a csendes eső koppanásaival.

Máskor is ilyen az este, vagy talán csak nekem furcsa? Nem láthattam, de elképzeltem, amint emberek egymáshoz bújnak, gyerekek játszanak ajándékaikkal. Gyertyák pislákoló fényében szunnyadt a világ.

Mikor legutóbb az éjféli misére mentünk, nem ropogott hó a lábunk alatt, akkor is esett az eső, hűvös cseppjei mégis kellemesek voltak. Fogtuk egymás kezét, mosolyogtunk, boldogok voltunk. A hívek áhítata, a kis Jézus születése, a tömjén illata átitta lelkünk. Hazaérve átöleltük álomba zuhant gyermekeink. Szanaszét dobált csomagoló papírok, játékok, álmosan kucorgó nagyszüleink, akik vigyázták a lurkók álmát. A gyertyák mind leégtek, jellegzetes illatát ma is érzem. Egy falat kacsa sült, egy korty ital, és boldogan ölelve szenderedtünk álomba tele-tele szeretettel. 

 

Mikor gyermekeim megkérdik, milyen volt a karácsony régen, nehéz válaszolni, pont olyan, amilyennek megéltétek.

Csak 7000 lépés volt, most karácsony este ennyire futotta. Hazaértem az üres lakásba. Kellemes meleg, emlékek lengték körül a szerény karácsonyfám. Szememben könnycsepp, lelkemben elégedettség, ezt is megéltem, kicsit másként, kevésbé boldogan.

Lehetsz egyedül, lehetsz szomorú, a karácsony a szívedben újra éled, az élményt neked kell átadni gyermekeidnek, unokáidnak és hinni fognak a szépségben, szeretetben, az ünnep örömében...