Nagyon nehéz ez a bezártság, egyedüllét, a magány.
Mikor legutóbb találkoztunk kicsi unokámmal sajátos módon társalogtunk, mégis mindent megértettünk. Arckifejezése, mosolya, néhány szó. Ma már összefüggő mondatok, gyönyörű hangján, papa, szeretlek, aztán elbújtam, keress meg, virtuálisan...
Erik már nagy fiú, felhívott telefonján, papa jó voltam, a télapó nem hozott virgácsot. Rendet raktam, féltem megjelenését, de csak ajándékokat kaptam. A tiéd hiányzott, de majd pótoljuk.
Oly közel vagy, mégis távol...
Mikor a tavasz kibontja szirmait, talán újra találkozhatunk, a kertünk szép lesz, Annával bohóckodhatsz, kereshettek gilinyót, túrhatjuk a komposztot, megtaníthatod minden csínytevésre, amit a mama nem engedett. A homokozóban piramist építhettek. A macikat, babákat megjavítjuk, gyöngyöt fűzünk, festünk, ragasztunk… Kimegyünk az erdőbe medvehagymát szedünk. A Zsepi mellettünk szaladgál, és újra boldogok leszünk.
Rohanunk a karácsony fele. Tele várakozással, vajon, hogy alakul, lesz-e karácsonyfám, kinek? A karácsonyi díszek a dobozban hevernek, a kert pusztaság, nem égnek gyertyák a fákon, nem díszíti fényfüzér a bokrokat. Mama kedvenc ajtódíszei, lakás dekorációi pihennek, várják, hogy a papa újraéledjen.
Lehet, kell újra ébredés? Magamnak, a lelkemnek? Talán Neki, mert mindent lát, érez?
Semmi nem változott, vagy talán minden…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése