Óda egy könyvespolc lakójáról, a szeretetről…

Tudod, mikor megszülettem szép voltam, tele illúziókkal, eljuthattam emberek tudatába, örömöt szerezve minden napjaikban. Belsőm nem tudhatod, csak, ha megérintesz.

Idő múlásával polcra kerültem, porosodtam, lapjaim sárgultak, de lényem eredeti volt. Portörlő cica csiklandozta orrom, és vissza polcra. Volt mikor valaki kezébe vett, éreztem gyengéd simogatását, fúj nyálazott ujjával lapozgatott. 

Öregszem, avétt illatom, gyűrött lapjaim a múltat idézik. Valakinek, valamikor fontos voltam. Gazdát cseréltem, nem tudom hányszor. Új társak a polcokon, mindenki remélve további életét. Sokan kukában végezték, újra hasznosították. De, ami a bőröm alatt van az nem újrahasznosítható! Emberek gondolatát, eseményeit, szerelmi történeteit őrizhetem.  

A modern technika az internet világa ledegradált. Mikor gazdim meg kívánt válni tőlem, mert feleslegessé váltam, licitáltak rám, csak hogy kiegészítsem mások gazdag gyűjteményét. Elszomorodtam, újabb könyvespolc, hivalkodás, újabb pihenés, hiszen csak tárgy vagyok egy elkorcsosult világban. A belső értékem nem számít, csak vagyok, mint egy cím, egy borítás, múzeumi tárgy.

A gazdim nem adott, lapozgatott és újra élvezte illatom, a mondanivalóm megmaradt agyában, újra élhettem életem. Álmatlan éjszakán hevertem aurájában és vártam a pillanatot, hogy újra kézbe kerüljek. Szerelem és beteljesülés volt számomra.

Már kész vagyok meghalni, bár tudom életutam végtelen...

Tudom születnek újra és újra emberek, csak reménykedhetek, hogy nem e világ a végzetem, maradhatok még, mások boldogságára. Gazdám könnyes szemét lecsukhatom és élhetem tovább az életem a végtelenségig ... 

Talán a gyermekek, unokák érezhetik, amit a papa már nem, de én vagyok az élet végeztéig, nektek, és ha úgy döntetek legyek a tűz martaléka, boldogan vállalom, mert éltem...