Együtt lenni az egyedülléttel...

Már nem akartam írni, de fojtogat a vágy, hogy újra megtegyem. Ma barátom felhívott, "Tasi testvér írsz-e még?" Azt mondtam, amíg a rég múlt szép emlékeimről írtam, jól voltam. Ma, ha írok sírok, ha sírok iszom, ha iszom újra és újra írok. Már nem iszom, de néha írok, sírok és megnyugszom. 

Mikor gyermekként anyánk könnyes szemét láttuk, azt mondtuk ne sírj anya itt vagyunk, tenyerünkön hordozunk ha felnövünk, szép piros ruhát veszünk, és boldog leszel.  Ha könnyes is volt szeme, boldog volt, és ezt a boldogságot érzem én is, ha rá, vagy a családra gondolok. Nem volt bánat keserűség ami az Ő boldogságát elvegye. Szeretettnek érzem magam, Őáltala, Ővele és Őbenne.

Várom az időt, hogy újra úgy írhassak, amikor nem a keserűség, hanem a kellemes emlékezés, a felejthetetlen múlt lesz amit megosztok, hiszen ki lesz aki emlékezne a régmúltra, mint nagyapáink, apáink, a mi meséink. Szeretném hallani a derűs huncut kacagást, amint unokáink megjegyzik, " papa nem semmi, amit ti tettetek!"

Nehéz kivel beszélgetni, megosztani akár a napi gondjaim. Az advent időszaka véget ért, készülődés a karácsonyra. Leégtek a gyertyák, hagytam szétfolyni az asztalomon. Már itt van a karácsony.

Az elmúlt év a gyászról szólt, de túléltem. Ma százszor gyászosabbnak érzem napjaim. Tavaly csak érzelmi trauma, ma a félelem a rettegés, hogyan tovább?

Gyermekem megkérdezte, „apa el tudod küldeni a receptet, ami mindig olyan finom volt?” Fiam nem tudom, anya ezt már fejből készítette, én csak asszisztáltam. Soha nem tudok olyan ízeket varázsolni, amit anyám, vagy feleségem készítettek.

Már tudom karácsonykor nem láthatom, ölelhetem szeretteim, unokáim.

Tegnap fiam nagyobb unokámmal meglátogatott. A lakásba nem jöttek be, sétáltunk a pusztán. Mielőtt elmentek, unokám elém állt, csillogott a szeme „képzeld papa olyan ajándékot kaptam, amit apával játszhatok. Hoztam egy táskát, amit te meg tudsz javítani, a kabátom is elszakadt, nincs már varró mama, de te meg tudod varrni?” 

Kis leány unokám kavicsokat dobált a Dunába, egyedül, távol tőlem, nélkülem. Szemem sír, a lelkem örül…

Nincs kinti díszítés, a lakásban is csak néhány tárgy utal a karácsony közeledtére. Mikor gyermekeimtől megkérdeztem, mégis kiért, miért? Azt mondták magadért, az elmúlt évek emlékeiért, a még élő szeretteidért.

Hoztak karácsonyfát, „kérlek apa díszítsd fel, hiszen az élet megy tovább!” Nehéz minden mozdulatom, amit szorgos szerető kezek érintettek, ma már csak én érinthetem. Hogyan ragyogjon minden dísz, ha nincs, aki élvezze? A csengettyű hangja kiért szól? A fény tükrében tündöklő angyalok szárnya csak illúzió?

A lelkem bentről újra kifelé tekint. Szeretném, ha minden újra ragyogna úgy, mint rég. Szeretnék ízeket érezni, sült kacsa, sütemények illatát, és képzeletben Veletek...

De a valóság. Együtt lenni az egyedülléttel…