Kiáltani, üvölteni szeretnék. Egyedül vagyok a testemben, bár nem a lelkemben. Még visszacseng fülemben fiaim hangja, hiszen tegnap beszéltünk. Unokám is hívott, láttam képernyőn kisebb unokámat. De az tegnap volt, ma meg ma van.
Csak elvagyok, rovom a köröket a lakásban, igazán semmihez sincs kedvem, már nem megyek sétálni hideg van. ( dehogy van, csak fel kellene öltözni! ) Nincs kihez szólnom, kire mosolyognom, kit ölelnem. Felkelek mert kell, de nem tudom miért. Sajnos csak rövid távú terveim vannak. Eltervezem, hogy főzök, de mit? Mit kívánok, hogy étvágyam csillapítsam. Ezer tervem van, de közbe szól "Pató Pál úr".
Cicáim sírnak, jelzik, hogy éhesek. A kicsi kormi a lépcsőn vár, mikor megébredek. Kis simogatást enged, de ölben nem marad, dorombol elfogad, mert enni adok. Egész nap lesi mozdulásom elém szalad és reméli újra és újra a kaját. Sötétedéskor eltűnik, valahol van otthona.
A nagy kormi, hatalmas kandúr lett, délelőtt megjelenik, nem reklamál, csak vár, hogy előkerüljek. Elképzelem, ha nem vagyok, nem leszek, vajon meddig vár türelmesen. A mamához nagyon kötődött, mikor elment, elköszönt és több hónapig nem láttam. Aztán engem is elfogadott. Ajtó nyitásra berohan egyenesen a nappaliba, keservesen sír és várja a "napi" adagját. Amit a mama nem engedett, az a papának hiányzik. Száraz kaja kevés, kiköveteli a konzervet, aztán eltűnik. A mama helyén alszik a szobában, mozdulatlanul, legyen kalapálás, porszívózás. Estefelé lefekszik a küszöbön szótlanul, tudja, hogy a papa megöleli és kirakja a hűvös éjszakába.
A szeretet érzése mindegy, hogy kitől jön, csak legyen. A kis állat szeretetét nem várhatod, csak kapod.
Aztán eltelik ez a nap is. Nyalogattam sebeim, felraktam egy polcot, megjavítottam a turmix gépet, befűtöttem élveztem a langyos meleget, és bámultam a Face bookot. Aztán lefeküdtem, mélyeket lélegeztem, remélve, hogy a kellemetlen álmok elkerülnek.
Önző, befele forduló és igazságtalan vagyok magammal, szeretteimmel.
Mikor azt hiszed önzetlenül
szeretsz, szeretnek tévedhetsz, nem mindenki fogékony a szeretetedre. Van, aki átnéz rajtad.
Mikor leírod, amiről nem tudsz, nem lehet beszélni, üres választ kapsz. Kinek vagyok fontos tudhatom, a kérdés mégis megválaszolatlan. Már nem kérded miért fáj, tudomásul veszed. Aztán felidézed a
pillanatot, akkor és ott hamis volt, a könnyei műkönnyek voltak, de már nem
számít. Mikor mosolyogtad jelenét,
és bíztad a jövőt, nem tudhattad, mi lesz a vége? Oly csalfa és valótlan a világ.
Mégis amikor azt kérdem magamtól, volt értelme? Persze, szép a mindenkori jelenem, általuk, velük, lehet, hogy már nélkülük, hiszen az élet nem arról szólt, amit álmodtam, reméltem, hanem amit megéltem…
Van családom, vannak barátaim, néha elég egy egy szó, ami értelmet ad életemnek. Köszönöm!
Amikor a címnek azt írtam a "A jövőm a múltamban van" nem véletlen, valamikor megálmodtam, verseim, írásaim ezt tükrözik, a múlt és jelen elválaszthatatlan, de a jövőm kiszámíthatatlan...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése