Csodálatos Magyarország...

 

... Látni, megélni a szépséget, amit nap mint nap megosztottatok, maga a gyönyörűség. Benne élni egy lehetőség! A múlt megmaradt emlékeit újra érezni átélni egy csoda, ami nekünk adatott.

Szabadnak születtem, talán jó időben jó helyen. Szabad volt szeretni, szabad volt boldog életet élni. Szabad volt a hazát szeretni és mindig jobbat remélni. Szavak, mik csak később értek be, gonosz, háború, életet elvenni, gyűlölködni, fajt, nemet, vallást, bőr színt megkülönböztetni. Volt a múlt és létezett a jelen.

Hamar rájöttem volt sanyarú sors, nélkülözés, háborúk, értelmetlen halál. Talán nem is olyan régen, új hazát keresők, magyar honról leszakadt honfitársaink, kik a magyar nyelvet kultúrát ősidők óta őrzők, a drága magyar vért megosztó menekülő, hazánk szülöttjei, kik a magvaikat idegen földbe vetették. A háborúk borzalmait csak hallomásból, a médiákból ismerhettem. ’56 nekem játék volt, rémült anyám óvó karjai közt, ruszki harckocsik csövén lógó gyermek. Szűzi agyamba plántálták a félelem a rettegés fogalmát. A délszláv háború olyan közel volt, éjszakai pecázás közben láttam az égen áthúzó bombázók vadászrepülők kíséretében, aztán a terhüktől megszabadult gépek visszatérését, százak ezrek életének kioltását. Oly távol és mégis közel.

Anyám öt fiút szült a hazának, büszke lehettem és elkeseredett. A szeretet olyan erős, hogy a félelem elveszíteni bármelyiküket, az elképzelhetetlent jelentette. Ma már nem félek, túléltük, és mégis nagyon félek, hogy leszármazottjaink, gyermekeink, unokáink is megélhetik ugyanezt?

Boldog kicsi Magyarország szeretem! Mindig azt reméltem, lehet egy egységes Európa, történelmi határok nélkül, megőrizve mindenki identitását, nyelvét, kultúráját. Istenem, hagyd, hogy békében éljünk, ne kelljen siratni elvesztett szerettünket, értelmetlen háborúba, halálba küldeni, a rettegést újra átérezni. Tudjuk, győztes nem lehet, csak vesztes, akiket megsiratni senki nem képes, csak mi, akik békében élni, szeretni születtünk. Lehet csendes háború, egészségünket, álmainkat romboló, ember alkotta alattomos kór, létünket próbára tevő, de megtörni soha nem. Borús felhők közelednek, de felette tiszta kék az ég.  Merj nagyokat álmodni, életet élni, látni érezni és szeretni a végtelenségig! Mert Te még tudod és én is, mit jelent szabadon élni és gondolkodni!...

A mindszentkállai kőtenger...

... Korábbi bejegyzéseimben sokszor írok "A Csodálatos Magyarország-ról". 

A káli medence a Dunántúl gyöngyszeme ezer kincset rejt. Egyre többen írnak múltjáról, történeleméről, mégsem lehet eleget. Sokan nem tudják, hogy a kőtenger, köztudatban ugyan Szentbékállához köthető, de nyúlványai, párátlan sziklái a mindszentkállai fennsíkon is megtalálhatók. Az Imre puszta (major, Sanyaru) néven ismert területen az 50-60-as években komoly bányászat folyt. A szilákat felrobbantották, magas szilícium tartalma miatt bányászták.

Talán a hetvenes években nyilvánították védett területté és a bányászat megszűnt.  Az 50-es években apáink is fejtették a követ, fáradságos kézi munkával, és ökrös szekerekkel szállították a mindszentkállai épülő házaik alapjának, sok esetben falának, hidakat, kapubejárókat építettek. Több mázsás kövek sokáig árulkodtak akkor még szabadon a mindenki kincsének számító kőtengerről. Érdekes, hogy a XII-XIII században épült pusztatemplom romos falai közt ez a fajta kő nem fellelhető.

Mint, ahogy az sem, hogy a korábbi évszázadokban bármilyen bányászat, kitermelés folyt volna a kőtenger területén. 

Gyermekkorunk paradicsoma volt, ma unokáink, érdeklődő emberek kiránduló helye, turisztikai célpont. Ha azok a kövek mesélni tudnának, mesélnének apró meztelen lábak érintéséről, kíváncsi, mindig kincset kereső apró emberkékről, szabad örök harcról, ami elméinkből kipattant. A pocsétáról, amiben a disznókkal együtt dagonyáztunk, és a sziklákra kifeküdve száradtunk. Ha szomjasak voltunk, tudtuk, hol van a lósóska, savanyú levele enyhítette szomjunkat. A sűrű lombtakaró, az égig növő fák, már eltakarják, az általunk még ismert elefánt sziklát. Talán évezredek eroziója ketté szakította, de tudatunkban ott él, a fák mögött magányosan. Lapos sziklák, amik üregeket, talán kincset rejtenek, ütésünkre kongtak, feltörni képtelenség volt, de pihenni rajta a gyönyörűség. A barlang szerű sziklák, mennyezetén évszázadok füst, korom maradványai. Feltúrtuk alját, állati csont maradványok tanúskodtak arról, hogy valaha, valakik itt ételt fogyasztottak, sütöttek, melegedtek az időjárás viszontagságai mellett. Nyolc tízen is elfértünk a szűk odúban, szorosan összebújva imádkoztunk, bár tudtuk a "a ménkűbe a villám sem csaphat". Boldog asszonyok, lányok, kik a harasztosról menekülve a nagy vihar elől, menedéket remélve, megbújhattak velünk, mert mi gyerekek mindig ott voltunk. Aztán, ha kisütött a nap, vezettük őket a hömpölygő áradat ellenére a falu határáig. Nem ismertük a szentbékállai kőtengert, nekünk a"kühegy" volt a mindenünk, határok nélkül. Ismertünk minden mogyoró bokrot, alatta vargánya gombát, míg párját nem találtuk, kerestük, míg meg nem leltük. Aztán forró serpenyőben sütve mindig csak annyi jutott, amennyit az éhes száj hagyott. Ma megkérdem, volt szépség, hatalom, vágy, mi beteljesedésre kényszerül, talán soha, ez volt a "Kánaán".

Nem véletlen mondják, hogy csakrális hely. Ha egy sziklát megérintesz a múlt ezer élményét élvezheted, ha tudod, mire vágysz, mert a szilícium emlékeket tárol az élet végtelenségéig! Kiolvasni felfogni, feldolgozni, töltődni a Te dolgod!  Tudod hányszor aludtunk el a napsütötte sziklákon libákat őrizve? Aludhattak fáradt emberek, álmaik, vágyaik sziklába vésve fennmaradhattak. Az álmok nem mindig a valós életről szóltak, ahogy ma sem, de mindig egy jobb jövőt reméltek, és adták a pillanat örömét, amit megragadni szabad, kell, mert az ébredés, már másról szól.

 

 

Csak élni a percet, perceket…

 

… Ma kirándulni szerettem volna, olyan picit, hiszen a héten buszoztam, kocsiba is ültem, de valaki megtréfált. Már nem a vállaim fájnak a "sok tehertől", a jobb vádlim dagadt fel, hajolni is alig tudok a fájdalomtól. Hozzá tartozik, hogy azért kimerészkedtem a kertbe és órákon át hajoltam, metszettem szőlőt, málnát, gyomláltam elhalt virágokat, gyomokat. Amit ősszel elmulasztottam, gondoltam pótolhatom. De minden olyan mélyen volt, közel a földhöz. Térdelni, guggolni nem tudok, gondoltam hajolni talán, még mindig. Kezdetben izomláznak tűnt, hiszen a vádlim húzódott minden hajolásnál. Aztán bekeményedett, bedagadt, minden lépés fájdalom. Mindig azt gondoltam én tűröm a fájdalmakat, de az évek múltával már a fájdalom küszöböm is lejjebb adta. Ha gyógyszerekről meg feledkezem, a pálinka hiánya csilingel agyamban és ha van, bizony érte nyúlok. Ezt ne úgy értsd, hogy részegre iszom magam, csak kóstolgatom, mint az élet ízét. A múltkor kifőztem az érlelt maradék fügémet. Nem volt sok, gondoltam aszalt fügeágyon érlelem, de oly gyors volt a párolgás, hogy megijedtem, így nap, mint nap kóstolgattam. Maradtak az alkohollal telített fügeszemek. Mikor már nem volt itthon egy korty bor, egy doboz sör, egy-egy fügét bekaptam, szopogattam, rágcsálni próbáltam. Ezer mag szorult fogsorom alá, csak bosszúság a megérdemelt fájdalom. Nos, most aztán rossz fényben festettem le magam. Ilyenkor eszembe jut, ne ítélj, mert ítéltethetsz! Fura buta frázis, érthetetlen szavak, mégis léteznek… Ma talán szobafogságra ítéltetettem, nyalogathatom sebeim, már nem érzelmi, inkább fizikai síkon, mert ez is én vagyok!... Tudjátok nap mint nap, éjszakákon át az idő lassan ketyeg, az ébredés az új nap, mindig erőt ad, aztán azt veszem észre, hogy rohan, megállíthatatlanul a végtelenség felé. Már lassítani sem lehet, csak élni a percet, az üres perceket…