Após, anyós, gyerekek…

 Nem  értem, miért mondják, minden anyós, após gonosz. Akit én megismertem miért volt más, talán én voltam más?

Első találkozásunkkor, én feszült voltam, akartam látni „kedvesem”, de korán reggel volt, és betolakodtam egy polgári életet élő család miliőjébe? Blöfföltem, katona voltam, azt mondtam becsuknak, és talán soha nem láthatom. A mama riadtan hívta, akit alig ismertem.  Boldog pillanatok, első ölelés, érthetetlen mondatok, szem-szembe néz, és egy örök érzés, az érthetetlen világból.  Sógor a paplan alá bújt, Ő nem akart tudni semmiről, de kíváncsi tekintete másról uralkodott.

Aztán jött a gonosz választás időszaka. Kérdés, ki az, aki fontos számomra, rajtam kívül?

Jöttek levelek, becsapásról, reménytelen szerelemről, kihasználásról, küldj vissza mindent, ami rám emlékeztet, de az igaz felhőtlen szeretetről egy sem szólt.

Mikor megjelent sötét szemüvegben, kisírt szemét takarva, megértettem Ő az, aki kell nekem. Nem pózolt, nem akart semmit, csak szeretetre vágyott, akart szeretni.

Próbáltam elfogadni magam és Őt.

Gyönyörű pillanatok, rejtőzködés az elfogadás aggálya miatt, a dédi huncut leplezései, mögötte a mérhetetlen szeretet. Nem tudom volt-e az életemben olyan izgalom, ami átitatta a lelkem. Láttam-e annyi mosolyt, éreztem-e annyi ölelést, éreztem-e annyi boldogságot?

Akartam azt a "hisztis" lányt, aki átitatott szeretettel és megmutatta a jövőt.

A Szólás papa mindig mesélt, itták történéseit, Petit rajzolni tanította, Zsolt csak élvezte meséit. A mama segített a tanulásban, nemegyszer Ő írta a házi feladatot. Ragaszkodtak hozzájuk, mint kedves nagyszülőkhöz.

Aztán a papa elment. Titkolta betegségét, utolsó találkozásukkor, éreztem keze rezgését. Közölte menjünk haza. Anya a mamát felkísérte, én a kocsiban maradtam, telefon, közölték, hogy amikor eljöttünk a papa meghalt. Fájdalmat éreztem, az apósom, aki elfogadott vejének, sok-sok évet töltöttünk boldogságban, megértésben együtt, most elment örökre. Akkor véltem felfedezni, mi az amit ránk hagyott.

A mama a konyhában rosszul lett, öleltem, szemében a félelem, de megnyugtattam a magam szeretetével. Ő nekünk soha nem ártott, megértett mindent, amit és ahogy mi döntöttünk, tettünk, mégis feleségemnek bűntudata volt. Amíg gyerekek voltunk szerettük mint az anyánk, kamaszként elfogadtuk, mint az anyánk. Amikor ősz haja az ölünkbe hullott, próbáltuk elfogadni nagymamaként.

Amikor komoly gond volt, a mama kórházban, mi készültünk Egerbe a Petit új iskolájába vinni, ami az Ő álma volt.

A mama meghalt. Peti mondta tudja, elköszönt a mamától. A gyász számomra elviselhetetlen volt, Ő közölte, minden rendben. Anya itthon maradt, de nekünk menni kellett. Egész úton letört voltam, de a Peti csak beszélt, mesélt mindenről, könnyek nélkül, akár a mamáról is. Soha nem értettem és ma sem értem, miről beszélhettek, mi volt, ami az elmúlásról szólhatott.  

Maradtunk magunknak, a mi kis szeretetünkkel, a nagyszülők nélkül, de örökké velük…

Az élet gyönyörű, első gyermek, aztán a második. Tele boldogsággal, elviselhető nehézségekkel. Küzdelem a túlélésért, küzdelem a rákkal, kitartás, a család vár, unokáid látni, szeretni akarnak.

Megadatott, de az idő rövid volt. A kisebb unokám a mamát, akit már megismert, hozzá bújt és azóta is mondja, ha fényképét látja, mama, mama. Talán ez volt az első szó, amit kimondott.  

A nagyobb unokám mindig számíthatott rá, most a mamát akarom. Számtalanszor mondja könnyes szemmel, szia mama.

A szülők a nagyszülők helyet cseréltek. Már nincs anyós, após, mi lettünk a nagyszülők, após, anyós,  mama és papa, és minden más új értelmet kapott…