Egyszer apám levitt a bánya mélybe. Már az előtér is félelmetes volt. Beöltöztem „bányász ruhába”, fejlámpa minden volt. Irány a „kas”. Mikor az ajtaja bezárult, azt hiszem működésbe lépett a „zabszem effektus”. Szinte, szabadeséssel zuhantunk a mélybe. Kb. 200 méterre a felszíntől.
Kipróbáltam a szállító szalagot is. Felfele szén, lefele bányászok. A szalag folyamatosan ment, mint egy „páternoszter”. Mondták feküdjek hanyatt, kezem kulcsoljam a mellkasomra. A szívem úgy dobogott, ha nem fogom, kiugrik a helyéről. A járat szűkült, és haladtam a mélybe, most egyedül, de apám megnyugtató szavaival.
Végre tágabb lett a járat, fényeket láttam, szénportól „fekete” embereket, ragyogó fehér fogakkal. Mondták ugorj, remegett a lábam, de véget ért egy borzalmas élmény.
Akkor megfogadtam, soha-de soha nem kívánkozok a föld alá.
Sokszor mesélt a bányász „élményeiről”. Mikor beszállt a „nylon” buszba, hajnali négykor, már a falu határában elaludt. Padragon a bányánál ébredt. Beszállt a kasba és minden nap reménykedett, hogy vissza is jön. Keményen dolgozott, akkor még kevésbé volt gépesítés. Csákány, fejsze, „szívlapát”. Kézzel rakták a csilléket, ez volt a napi teljesítmény alapja.
Lóden kabátos fegyveres agitátorok próbálták meggyőzni. Hagyjon fel a bányával, a TSZ várja, gyermekeiből szuper traktoros lehet. De ő kitartott amellett, ha fiai tanulni szeretnének, Ő mindig mellettük áll.
Kaptuk a vádakat, persze a bányász jól keres. Mi csak azt láttuk, hogy a pohárkában néhány forint, a kenyérre is kevés. Új ruhára nem jutott, toldozott, foltozott ruhában jártunk, de büszkék voltunk arra, hogy mindig tiszta és vasalt legyen.
Később robbantó mester lett. Hatalmas felelősség. Nem okozott balesetet, felelősség tudattal végezte munkáját. Előfordult, hogy fiatal bányásztársának nem volt étele, megosztotta vele a szerény sajátját. Volt mikor „kekeckedtek” vele, mint idősebb bányásszal. Szikár, kemény ember volt, mindig kiharcolta, kiérdemelte a tiszteletet, ha drasztikusan is. Tisztelték, becsülték.
Nem tudta, vagy nehezen elfogadni, hogy a fiatal bányamérnökök osztották az észt. Ő dolgozott, és mikor hozzászóltak zokon vette. Egyik alkalommal egy fiatal mérnök figyelmeztette. „Jóska bácsi veszélyes, amit csinál”. Ő akkor is bevágta a csákányt, és a szénfal leomlott. Az Isten mentette meg.
Akkor talán elfogadta, hogy létezik rajta kívül más is, aki tudja mit, mikor és hogyan kell tenni.
Őt öt fia és felesége, haza várta, minden nap.
56-ban, mikor a szovjet harckocsik felvonultak, hogy a kiszállást megtagadó bányászok miatt a bejáratot berobbantják, anyámék karjukon csecsemőkkel felvonultak, gyerekek lógtak a harckocsik csövén, és megakadályozták a tragédiát.
Bőre alatt és a tüdejében ott volt a szénpor, nap mint nap láttuk, de dolgozott értünk, a családért.
És dolgozott otthon, fáradhatatlanul.
Nagyon kevesen élték meg a nyugdíjazást. A faluban ketten.
Mikor közölte, hogy már nehezére esik a kapálógép berántása, tudtuk gond van.
Elesett, a véraláfutások nehezen szívódtak fel. És mi vártunk, tehetetlenül, türelmesen, amíg el nem jött a gyötrelmes búcsú, apánktól, aki értünk élt és halt, mint miden más apa…
Felfogtam, de megérteni soha nem tudtam, a sok ember köztük apám sanyarú sorsát…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése