Egyszer apám levitt a bánya mélyébe. Már az előtér is félelmetes volt. Beöltöztem „bányász ruhába”, fejlámpa minden volt. Irány a „kas”. Mikor az ajtaja bezárult, azt hiszem működésbe lépett a „zabszem effektus”. Szinte, szabadeséssel zuhantunk a mélybe. Kb. 200 méterre a felszíntől.
Nagyon féltem, de fogta a
kezem és mosolygott. Lent alig kaptam levegőt, pedig a szellőző működött.
Néhány tárna, akna, és csak fel kívánkoztam. Egy másik bányában kipróbáltam a szállító
szalagot is. Felfele szén, lefele bányászok. A szalag folyamatosan ment, mint
egy „páternoszter”. Mondták feküdjek hanyatt, kezem kulcsoljam a mellkasomra. A
szívem úgy dobogott, ha nem fogom, kiugrik a helyéről. A járat szűkült, és
haladtam a sötét mélybe, most egyedül, de apám megnyugtató szavaival.
Végre tágabb lett a járat,
fényeket láttam, szénportól „fekete” embereket, ragyogó fehér mosolygó fogakkal. Mondták
ugorj, remegett a lábam, de véget ért egy borzalmas élmény.
Akkor megfogadtam, soha-de
soha nem kívánkozok a föld alá.
Sokszor mesélt a bányász „élményeiről”.
Mikor beszállt a „nylon” buszba, hajnali négykor, már a falu határában elaludt.
Padragon a bányánál ébredt. Beszállt a kasba és minden nap reménykedett, hogy
vissza is jön. Keményen dolgozott, akkor még kevésbé volt gépesítés. Csákány,
fejsze, „szívlapát”. Kézzel rakták a csilléket, ez volt a napi teljesítmény
alapja.
Lóden kabátos fegyveres agitátorok
próbálták meggyőzni. Hagyjon fel a bányával, a TSZ várja, gyermekeiből szuper
traktoros lehet. De ő kitartott amellett, ha fiai tanulni szeretnének, Ő mindig
mellettük állt.
Kaptuk a vádakat, persze a
bányász jól keres. Mi csak azt láttuk, hogy a pöttyös pohárkában néhány forint, a
kenyérre is kevés. Új ruhára nem jutott, toldozott, foltozott ruhában jártunk,
de büszkék voltunk arra, hogy mindig tiszta és vasalt legyen.
Később robbantó mester lett.
Hatalmas felelősség. Nem okozott balesetet, felelősség tudattal végezte
munkáját. Előfordult, hogy fiatal bányásztársának nem volt eledele, megosztotta
vele a szerény sajátját. Volt mikor „kekeckedtek” vele, mint idősebb bányásszal.
Szikár, kemény ember volt, mindig kiharcolta, kiérdemelte a tiszteletet, ha drasztikusan
is. Tisztelték, becsülték.Nem tudta, vagy nehezen
elfogadni, hogy a fiatal bányamérnökök osztották az észt. Ő dolgozott, és mikor
hozzászóltak zokon vette. Egyik alkalommal egy fiatal mérnök figyelmeztette. „Jóska
bácsi veszélyes, amit csinál”. Ő akkor is bevágta a csákányt, és a szénfal
leomlott. Az Isten mentette meg.
Akkor talán elfogadta, hogy
létezik rajta kívül más is, aki tudja mit, mikor és hogyan kell tenni. Öt fia és felesége, haza várta, minden nap.
56-ban, mikor a szovjet
harckocsik felvonultak, hogy a kiszállást megtagadó bányászok miatt a bejáratot
berobbantják, anyámék karjukon csecsemőkkel felvonultak, gyerekek lógtak a
harckocsik csövén, és megakadályozták a tragédiát.
Bőre alatt és a tüdejében ott
volt a szénpor, nap mint nap láttuk, de dolgozott értünk, a családért. És dolgozott otthon is,
fáradhatatlanul.
Nagyon kevesen élték meg a
nyugdíjazást. A faluban ketten. Mikor közölte,és láttuk, hogy már
nehezére esik a kapálógép berántása, tudtuk gond van. Elesett, a véraláfutások
nehezen szívódtak fel. És mi vártunk, tehetetlenül, türelmesen, amíg el nem
jött a gyötrelmes búcsú, apánktól, aki értünk élt és halt, mint miden más apa…
Felfogtam, de megérteni soha nem
tudtam, a sok ember köztük apám sanyarú sorsát…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése