Könny, öröm, bánat, vagy fájdalom...

 

Mi nap egy régi barátommal beszélgettem. Felidéztük az eltelt ötven éves múltat.

Tudod Barátom, mikor minket kőkemény „fasza” fiúnak neveltek, megtiltották, hogy sírjunk. Ha mégis, „Apám azt mondta, én adok egy pofont, hogy tudd miért sírsz”.

Már az iskolában, mikor anyák napi verset kellett mondani, elég volt anyámra nézni és sírva fejeztem be a versemet. Akkor aranyos volt, érzékeny kisfiú.

Sokáig elfojtottam érzéseimet, ha temetés volt a torkomban gombóc, küszködtem a könnyeimmel, de megálltam, próbáltam inkább mosolyogni, kifújtam az orrom és lepleztem könnyeim.

Amikor csínytevésem miatt jogos volt a „verés”, nem futottam el, oda tartottam a fenekem, az arcom, „üss”, szememben megjelent a könny, de kőkemény voltam, nem sírtam, csak a lelkem mélyén, éreztem, jogos, vagy nem jogos, nem mutathatom ki gyengeségem.

Mikor a tanárom megvert, mert megvédtem csapatvezetőként, az ”úttörő csapatom”, nem sírtam, csak  fájt az igazságtalanság.

Mikor a kollégiumban megvertek, megaláztak, mert kicsi voltam és gyenge, sírtam, mert fájt az igazságtalanság.

Mikor katona voltam, kemény felnőtt, edzett férfi, a kiképző megalázott, nyeltem könnyemet és mosolyogtam, meghajtott, fájt mindenem. „katona maga vigyorog”, újabb körök, újabb fájdalom, de bírtam, és sajnáltam az erőlködését, hogy meg tud törni. A büszkeség nem engedte.

Fiatalon sokszor írtam, verset, „szívet szorongató” megemlékezést, szülinapi mondókát, lakodalmi kikérőt, és majdnem mindenki sírt. Akkor, mikor mindenkinek boldognak kellene lenni, miért kényszerítem sírásra a barátaimat.

Csak, mert én érzékeny vagyok? Jogomban áll másokat letaszítani a fájdalmas megemlékezés szintjére, és felemelni a boldogsághoz?

Az idő múlásával, próbáltam megfejteni a titkot, egy fiú miért nem sírhat?

Kis unokám, ha megérinti valami, könnyezni kezd, de elfordul, a papa ne lássa. Ilyenkor jön az ölelés, szó nélkül, a testi érintés.  

Miért? Igenis, vannak érzéseink, legyél bár „nőből”, vagy férfi. A lelkünk megkönnyebbülésének csatornája a szem.

Azóta megtanultam sírni, a környezetemtől függetlenül. Nem érdekel ki mit gondol, a fájdalom örömöm, távozzon a könnyeim által…