Apu számára nem jelentett gondot a mélység. Bányászként megszokta, a félelmet mindig leküzdötte. Sokszor vállalt „extrém” munkákat. Kútba esett a vödör, nem volt „vasedény”, hogy beszaladok, veszek újat.
A víz kellett, apu kötélen leereszkedett a víz szintjéig és „halászott”. Mindig talált mást is, kútba dobott fegyvereket, tárgyakat, de a vödör mindig meg volt. Hálás köszönet, egy véka tojás, és a tisztelet.
Egyik alkalommal egy kőből kirakott kút, a maga mélységével elapadt. Senki, apu elvállalta. Viszonylag gazdag család, megfizeti. Sokszor gondolkodtam, lenne annyi pénz, ami megfizethető?
Minden pénzre szükség volt és apu ezt jól tudta, mi nem értettük fiatal tányér lesők.
Minden törmeléket a felszínre küldött, és nem volt víz. Csákány, még egy kődarab. Kifordult egy nagyobb darab, és vastag sugárban tört be a víz. Már a derekáig ért, de az ujja beszorult. Némán küzdött az életért, a felszínből, csak a keskeny lyukat látta. Életösztöne megmentette, mint sokszor, mert volt kiért és miért élni.
Mikor a saját kutunkat ásta, hetek teltek el, víz sehol. Egyre több kút gyűrű, egyre nagyobb mélység.
Összefogás, anyu, szomszédasszonyok, árgus szemmel figyelték munkáját. Bár nem adták fel, de lanyhult az odafigyelés. Egy kávé, egy kis pletyka, és apu rémült hangja a mélyből. Egy hatalmas kő a kút mélyén, kimozdult és ömlött a víz. Ész nélkül rohantak és húzták a felszínre. Boldog ölelés, sikerült, saját kutunk lett.
Nehéz ezekre emlékezni, mit meg nem tettek a létükért, értünk. Hol vagyunk mi, akiknek minden megadatik.
Mikor a villanyt bevezették, 59-60 már nem is emlékszem. A gyertyát, a petróleumlámpát ünnepélyesen elfújtuk. Tudtunk „fény” mellet élni, tanulni. A dédi nagyon sokáig nem akarta elfogadni, neki mindig ott égett a gyertya.
Az első technika nem a TV volt. Apu a Jani bátyámmal motoron hozták, hóna alatt az első tárcsás mosógépet. Anyunak kellet segíteni.
Aztán jött a TV, esténként a szomszédokkal együtt néztük a világ történéseit.
De szép világ volt! Ebből csupán annyit érzékelünk, hogy felnőttünk, élünk és emlékezünk…
Mindszentkálla, mint a gyermekkorom szülőágya, ugye értitek miért nem feledhető.
Ide köt minden emlék, a szépségről, küzdelemről és a túlélésről szól. Szülők, nagyszülők, barátok, a temetők hantjai, a huncutság, a vidámság apadhatatlan kútjai…
Mikor megkérdik, miért nem tudok boldog mosollyal emlékezni. Talán átérzem az Ő fájdalmas, mégis szép életüket.
Higgyétek, belül mosolygok, de a szívemnek, a szememnek nem tudok parancsolni…
Valaha képesek leszünk-e tenni magunkért szeretteinkért annyit, amit Ők tettek? Vagy fogadjuk el saját tetteinket úgy ahogy van, emlékkel szívünkben, ahogy Ők tették…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése