Valamikor volt boltunk...

 

Mindig volt Szabadságpusztán. A Mustos féle, a Felsál-Balaton-Bakony hús féle. 

Híresek voltunk. Volt vágóhidunk, volt minőségi termékünk, amiért érdemes volt a pusztára eljönni. Friss hús, minőségi szolgáltatás. A parkoló tele, a rekeszek fullra töltve, elégedett visszatérő vásárlók, a "Bradanovics" név garanciát jelentett.

Régóta nyomasztja lelkem. A vágóhíd megváltozott, "új fajta” működtetésről szólt. Uniós pénzen felújították, minden megfelelt a tökéletes továbbéléshez.

Elfelejtettük a "Feri bácsi, Sanyi" által hagyományosan füstölt termékeket. Igaz veszített a súlyából, de az íze, a kinézete, állaga sugallta a minőséget. Felmászott a csüngő füstölt kolbászok közé, késével megvágta. Fiam ez már eladható!   Ezek voltunk, és mivé váltunk. Be kellet érni azzal, hogy három nap alatt is lehet füstölt kolbászt készíteni.

Nekem nagy kihívás volt. Uniós üzem. Műszaki végzettségemre hivatkozva, boldogan vállaltam.  Akkor még nem tudtam mit.

Tudjátok lehetne néhány kiragadt példa, de nem akarok senkit megsérteni kompromittálni, aki átélte velem, vagy nélkülem, úgyis tudja miről írok, azt kevésbé, hogy miért. Az elengedés egyik formája, hogy elmondjuk, kiírjuk magunkból. 

Amikor először elestem, a vállam kiugrott, a fiaim figyelmeztettek, apa túl sokat "vállalsz". Aztán a bokám is megrándult, először egyik, aztán a másik, már kevés volt a figyelmeztetés. Apa ne tedd  tönkre magad, többre vagy képes, és csak vártam, bíztam önmagamban. Jöttek a szédülések, kórház, az első sztrók amit nem tudtam mi az, lábon elviseltem. Bementem dolgozni és szembe néztem a megaláztatásokkal. Nekem trauma volt, mégis meg akartam mutatni, ez vagyok!

Feleségem összetört, és én is.  A felszámoláskor nem tudott fizetést adni. Válogassak a  termékekből, termelői áron megkapom. Néhány kiló füstölt comb, kolbász, és „elégedettség”. Több hónap után még maradt pár ezer forint hátralék, mondtam kenje a hajára.

Nagyon sajnálom ezt a néhány évet, ami az életem leágazó útja volt. Bíztam magamban a kollégák mindenek feletti támogatásában, de kevesek voltunk.

Visszatérve eredeti problémámhoz.

Nem tudunk, vagy nem akarunk a városba menni, sokunknak jó lenne, még, ha drágábban is, de "itthon" vásárolhatnánk.

Az alkohol igényünket kielégíthetjük, ha szükséges, és amíg van  Marika presszó.

A postai szolgáltatás elvárható, mégis "másoktól" függő.

A lelki problémánk, magán ügy.

A kenyeres zenél, aztán elhúz a házunk előtt, integetek, ha megáll, közli elfogyott. 

Miért vagyunk ilyen mostohák? Nem érdemelnénk meg egy kis odafigyelést? Minimum, amit a napi szükségleteinkhez igényelnénk?

Sokan megoldják hiszen, közel van a város, de vannak, akinek gondot jelent a temetőbe menni, a napi betevőt megtervezni, beszerezni.

Ígéretet kapunk, amikor jött a választás. Bicikli út, játszótér, infrastruktúra fejlesztés, és minden, ami a minőségibb élethez szükséges...

Lehet, hogy a szemem, a tudatom már kevés ehhez...