… Mikor apám segített kutat ásni, a faluban bárkinél, fiatal volt, erős és mindig vállalkozó. Mi fentről csak reméltük, hogy nem lehet baj. Ha már hangját nem hallottuk elfogott a rettegés, a félelem érzése. Egyszer mikor a kútgyűrűk leengedésekor, ujja beszorult a gyűrűk közé, nem hallhattuk néma kiáltását, de éreztük, valami nincs rendben. A víz egyre emelkedett, már mellkasát is ellepte, de tudta élnie kell. Keze azóta is mozgott, ujjai újra éledtek, maga sem tudta hogyan, de szabaddá váltak. Soha nem tudtam, ki lehetett a védőangyala, de azt tudtam, ha kell a halálból is visszatér hozzánk értünk a családért.
Élete alkonyán sem panaszkodhatott, a kapálógép
berántása gondot jelentett, csak némán ült maga elé meredve a hegyen egyedül. Már nem voltunk ott, hogy segítsünk. Lepihent
hegyi kuckójában, bámulta a pókok néma játékát, átérezte újra a múltat, talán
álomba szenderült, és álmodott valami szépről, ami az ő életéről szólt, vagy
talán rólunk.
Mikor legutóbb ott voltunk, minden változatlan volt, a pókhálók a kerti szerszámok az evő eszközök, az ágy, talán az ő szelleme is. Olyan sokat adott a hegy, és annyit el is vett életéből. Mi csak azt éreztük mindig van, volt és lesz. Vágytam, hogy az ágyra nehezedjem, hogy érezzem az avétt szivacs puhaságát.
Valami olyat éreztem, mint soha. Már én sem vagyok a régi. Apu már nem tudlak felsegíteni, látod már nekem is nehezen megy, már én is te vagyok, szeretnék itt piheni veled, mint gyermekkorunkban összebújva. Neki egy élet, nekem egy pillanat...
Soha nem mondta, de tudtuk, "bányász vagyok szikár és erős", egész életemben ezt éreztem, ha most testemre pillantok, aput látom, bár soha nem voltam bányász...
Unokám riasztott elszenderült pillanatomból, papa a hegy ránk vár, mutasd az utat, ahogy a papa is mindig mutatta neked...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése