… Mikor kicsi voltam, arról álmodtam, hogy felfedező leszek, a történelem búvára. A falu határában emelkedő lösz fal ideális környezet volt. A vízmosás mindig hozott valami újat. Gyűjtöttem a száraz elemek szén rúdjait, rozsdás edényeket, korhadt fa deszkákat és reméltem a felfedezést.
A "dögtemető" és környéke érdekes környezet volt. Tele állati csontokkal, de semmi tárgyi érték. Azaz valami volt, a homokoldal másik oldalán, egyik omlás alkalmával emberi csontvázra leltünk. Állva, vagy ülve volt eltemetve, de csontos kezét felénk nyújtotta. Kezet fogtunk, majd csontjait szépen, kellő tisztelettel a leömlő homok közé rejtettük. Ő volt a Samu, az emberi csontváz. Nem az iskolában tanított, bemutatott, hanem a természetben meglelt csoda. Később hallottunk róla, talán avar kori temetés helyszíne lehetett, vagy valami rejtélyes bűntény relikviája.
Eszembe jutott, mikor Tapolcán a nagybátyámat meglátogattam, és elbűvölt az alkotás vágya. Én már véltem látni jövőmet, a finommechanika elvarázsolt. Kicsi műhelyében a feltaláló elvakult elszántságával mutatta újabb találmányait. Lovas kocsi kerék abroncsából, mérnöki pontossággal kivágott, fűrészfogra emlékeztető hornyok. Egy motor hajtotta, felette, mint a szövőszék vékony szálai helyett réz szálakat tartalmazó orsók futottak és a végeredmény egy réz harisnya.
De nem ez volt a lényeg, még mindig égett bennem a vágy a kincsek kutatására. Az utcát felásták, talán vízvezeték lefektetése miatt. Emberi koponyákban bukdácsoltunk, gyermekek rohangáltak ölükben csontokkal, mert valaki azt mondta, anyukátok isteni csontlevest főz belőle.
Samu óta, talán először láttam ennyi emberi csontvázat. A középkorban pestis pusztított, talán egy tömegsír lehetett. Megerősített a vágy, hogy léteznek rajtam kívül is megszállott emberek és én köztük vagyok. Érdekes, hogy részvétet soha nem éreztem, elfogadtam a múlt szörnyűségeit. Persze, ha volt is kincs az nem a gyermekeket illette!
A káposztás kertben túrtam a gyökerek rejtett gubancait, de nem leltem vágyott kincseimre.A kűhegy szikláinak barlang jellegű
odúit feltúrtuk, de a múltban elfogyasztott csontokon kívül, mást nem találtunk.
Pedig tudtuk, betyárok bújtak meg itt, de a kincseket valószínű tovább vitték. Kongattuk a hatalmas sziklákat, tudtuk alattuk üreg, talán barlang lelhető. Ki nem apadó vággyal kerestünk valamit, ami talán, csak gyermeki vágyaink lehettek. Soha nem voltam egyedül. Talán emlékeztek, volt barátaim, hogy ez mindig csapat munka volt! Meséltek a török elől menekülő
veszprémi püspök elásott kincseiről. A szentbékállai templom volt a kijelölt
célpont. Azt mondták folyamatosan süllyed és a sekrestyében található
betonozott lejáró lehetett a vélt alsó templom. Persze kevés volt
lelkes csapatunk, vésők, balták, elhajtottak bennünket. Aztán az is kiderült a templom szilárd alapokon nyugszik, hogy altemplom létezhetett-e nem tudom. Volt itt a káli medencében ingoványos részen épült templom, de számunkra ez volt elérhető. Gyermeki fantáziánk végtelen volt,
De, ha járt a török vidékünkön, márpedig járt, a mindszentkállai hegyoldalon volt egy török temető. De hol, hiába túrtuk a lehető lelőhelyeket, semmit sem találtunk.
Azért volt eredmény is. A kertünkben találtam Constantinus idejéből származó réz érmét. Persze tilos volt róla beszélni, nehogy a kertünket felássák. Lipót korabeli ezüst tallér, na ne, hogy kerülhetett ide, tabu téma. Az érme eltűnt, ahogy a Lipót ezüst is, bár tudnám hova, már csak emlékemben él, vagy talán álom volt, bár nem hinném!
Soha
nem adtam fel. Faltam őseink meséit legendáit, és reméltem, meglelem a
magam kincsét. Ma már tudom a kincs felkutatásának vágya, bennünk
lakozott. A vélt kincs ott lapult a szívünkben. Hogy megleltük, vagy
nem, bennünk élhetett és él a mai napig is.
Minap unokámmal a környéken tartózkodtunk. Hosszú idő óta először nyílhattam meg előtte, mint nagyapa. Egész úton meséltem, nem kérdezett, de éreztem, minden gondolatomban velem van. Vissza utunkon, a "fárasztó" szüret után, hogy a csendet megtörje, kérdezte, papa mesélsz még? Percekig szótlan voltam, aztán újra meséltem, már nem a gyermekkori élményeimről, hanem a megérintő tájról, a kolostorokról a múlt történéseiről. Mikor hazaértünk, már láttam a feje lecsüng, talán álomba is szenderül. Nekem még tíz km. a saját otthonom.
Mikor az örökség részeként igényeltem a garami birtokot, nagyanyám sírva tiltakozott, csak azt ne. Akkor sértődötten vontan felelősségre anyámat, miért nem. Ma már értem, mitől óvott, szeretett nagyanyám.
Hogy mit rejt a garami hegyoldal, egy biztos anya karika gyűrűjét, a mindszentkállai fennsík, talán örök talány. Azóta nyű rágja az avart, a ledőlt pince döngölt padlója alatt rejtett hordót, vagy valami mást. Fiaim, unokáim is megértik, a papa gyermekkori álmai lehettek, vagy tán mégsem?…
Azért, ha egyszer valaki megtalálná anya gyűrűjét, ha már ujjára nem is húzhatnám, de tudhatnám, hogy a frigy, mit Isten előtt megáldva szent esküvel kötöttünk, lelkünket újra, örökké egybe olvasztaná...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése