Gyermekkorom világa. Félelem és rettegés…

 ... Olyan kicsi voltam, hogy talán nem is érezhettem félelmet, rettegést. Mégis valahogy emlékemben kitörölhetetlenül létezik. Anyám lefektetett kis ágyamba, délutáni szundira. Olyan magas klasszikus kiságyba, az oldalfalát rigli rögzítette a másik oldalhoz. Hallottam keresztanyám, majd anyám hangját, most fektettem le, amúgy is felmostam. Gyönyörű hálóingem volt, hogy könnyebben mocoroghassak, mint a lányoknak, nyakamon kék masnival. Gondoltam kimászni nem tudok, de megpróbálom. Hang nélkül, olyan partizánakció lehetett. Visszacsúsztam, de újra próbálkoztam, aztán csak azt éreztem csüngök, mint gyümölcs a fán. Kezeim tehetetlenül kalimpáltak, hang már nem jött ki torkomon, és féltem, ahogy anyám testét elhagyva is félelem volt bennem. Már akkor is volt védőangyalom, nagyot rúgott keresztanyám lelkébe. Akkor is látni akarom. Már csak arra emlékszem, hogy boldogan öleltek, és adtak egy újabb esélyt, hogy újra élhessek. 

Másodszülött gyermekként, gondoltam érhetnek még traumák. Az anya szeretete, az összetartozás a testvér elfogadása, sok-sok rejtélyt tartogatott. Anyu egyik alkalommal a húsdarálóval bedarálta ujját, talán akkor is ránk figyelt. Elterült a konyha padlóján. Én, mint egy kiskutya odakúsztam és talán pusziltam arcát, de nem reagált. Bátyám, aki egy évvel idősebb volt és tapasztaltabb, a közelben levő vödörből, talán az én pisis pelenkámat anyu fejére húzta, csak úgy ösztönösen. A rettegés megszűnt, mert anyu újra ölelt és az éltet adó cici, újra az enyém lehetett. Hogy volt e őrangyalom, kettőnknek biztos. 

Gyorsan növekedtünk a bátyám, talán soha nem volt rossz, de én sokszor okoztam gondot. Mindig fogta a kezem, vigyázott rám, de ha egy percre is elengedte, jött valami új meglepetés. Mint minden gyermeket engem is vonzott a mélység.  Félelmet nem ismerve a bányából lezúduló patak hangja elkábított. Érezni akartam a habok ölelését és a mélybe zuhantam. Újra elfogott a félelem, már nem éreztem anyu, a bátyám kezét, csak sodort az ár. A félelem megszűnt, olyan csodás volt hol lebukni, hol a felszínen evickélni. Aztán jött az őrangyalom, a főút alatt áthaladó víz áradatot rács védte, és mint valami törmelék fennakadtam. 

Nem voltam rossz gyerek, csak kíváncsi, minden érdekelt, amit még kis agyam nem tudott kezelni, felfogni.

Volt egy csodás hintalovunk. Mivel én voltam a kisebb gyakran bitoroltam. Bátyám mindig megértő volt, hát lovagolj. Anyu a bejárati ajtót nyitva hagyta, hadd száradjon a felmosott előtér. Néhány pillanat, a küszöböt elhagyva a pincelejáró végtelen lépcsői vonzottak. És kipróbáltam, cakk-cakk és zúgtam lefelé. A védőangyalom pihe-puha párnával védte érkezésem. Csak azért sírtam, mert apu dühében apró darabokra törte kedvenc játékunkat.

Mikor öcsém megszületett, a bátyámra is több teher nehezedett. Már kettőnkre kellett vigyázni, de kétévesként már én is ki vettem a részem. Míg anyu öcsémet öltöztette, bátyámmal a sárban dagonyáztunk, mert ő sem volt mindig angyal, a szomszédok rohantak, tiéd e két koszos, lucskos gyerek? Vagy éppen a tyúkólban osztályoztuk a tojásokat. A közepe mindnek sárga volt. De sokszor megúsztuk az unalmas misét.

Anyunak el kellet utaznia, barátnője, majd vigyáz ránk. Persze mindent meg ígértünk, jók leszünk még a Livi nénire is vigyázunk. Babakocsit tologatva róttuk a köröket boldogságban, egyetértésben. A parkban kitérőt tettem és kis botommal piszkáltam az avart, a nagyobb fiúk biztattak, csak egérlyuk. Jól megpiszkáltam, ezer darázs rajzott szőke fejem körül. Arcom, testem felismerhetetlenségig dagadt volt. Őrangyalom megvigasztalt, miután trikómból, még az alsó gatyámból is rázták a tetemeket. Csak poszméhe volt, nem darázs. Azóta egyetlen lyukat sem piszkálok ok nélkül, ki tudja ki volt, vagy lakozik benne!

56-ról, most nem kívánok mesélni, bár négyévesként vannak, maradtak emlékeim. Minden eddigi életem Padraghoz kötött. A bányász bérházhoz, a kirekesztettségről, a magunkra utaltságról, apu és anyu életéről, ami sajnos nem volt mindig Kánaán!

Életem új szakaszba lépett, vissza, vagy előre a szüleim szülőföldjére, a káli medencébe, Mindszentkállára. Az igazi gyermekkori éveim itt kezdődtek. Nem véletlenül vallom magam Mindszentkálla szülöttjének, büszkén és talán másként…

Lehiggadtam, mintha kicsi életem új értelmet kapott volna. Már nem az én csínytevéseim, amikről beszámolhatok, a testvéri szeretetről, ami végigkísért utamon, a félelem a rettegés, már másról szóltak...