… Mikor gyermekeim, unokáim kérték, akarták mesélj
álmaidról, sokáig nem tudtam. Aztán volt mikor megnyíltam, és csak meséltem, mindenről, ami éppen az eszembe jutott. A vak tyúktól a griff madárig. Papa az igazi álmaidról mesélj, hiszen fantáziálni már mi is tudunk.
Talán az első, még emlékezetes álmom abból az időből származik, amikor kis gyermekként a dédi pincéje mellett, elszenderedtem. Még éreztem a frissen kaszált fű illatát, a széna számomra pihe-puha takaró volt. Álmomban a törökkel harcoltunk. Balaton felvidéki vitézként, volt fa kardom, apám faragta és voltak testvéreim, akik mellettem harcoltak. Valahogy földre kerültem, éreztem amint a török szablya arcomhoz közeledik, lassan arcomba vág. Talán először éreztem a halál közeledtét. Remegtem, izzadság borította testem és felébredtem. Bátyám fölém hajolt széles mosollyal, és fűszállal cirógatott, te álomszuszék, elaludtál? Könnyes szemmel öleltem, megmentettél, tudom legyőzted a törököt. Ő mit sem értett álmaimból, de boldog voltam, hogy újra élek, élhetek.
Sokszor álmodtam apámról, aki a bánya mélyén értünk dolgozott. Nemegyszer láttam, amint a leomlott törmelék alól kibújik, arcát elborította a szénpor, kezével előre nyúlt és bennünket érintett, hajnalban hazatért és újra boldogan ölelt bennünket, mit sem tudva álmaimról.
Anyám, gondoltam biztonságban él, vagyunk mi, kik örök gondot jelentünk, de örömöt boldogságot is adunk, aggodalommal, csínytevésünkkel. Mindenben segítettünk, jó neveltetésünk megkövetelte. Segítettem főzni vasalni, felmosni, pelenkázni, ha kellet varrni. Próbáltunk élni, ellátni a kis gazdaságunk, amíg apu a bányában dolgozott. Csalánt gyűjtöttünk, répát szecskáztunk és tette mindenki a maga dolgát. Mint egy óramű, ketyegett életünk vittük, hajtottuk az időt előre, vagy csak hagytuk, hogy menjen, hiszen benne voltunk. Apu nélkül és mégis vele, hiszen, ha nem is volt velünk gondolatban mindig egyek voltunk. Nem tudom éreztem-e valaha hiányt, azt hiszem soha. Volt egyfajta burok, amiben éltünk, ha apu hazatért nem volt fáradság, éreztük egymást testben és lélekben.
Egyszer mikor anyu eldöntötte,
véget kell vetni a disznók hitvány garázdálkodásának, mert ha egy tyúk berepült
a kannibalizmus uralkodott. Próbáltuk a petróleumba áztatott csirke tetemet, de
nem hatott. Elszánt voltam. Furkós bottal a disznóól tetejére másztam
és vártam, hogy jöjjön a gonosz. Azt nem mondta senki, hogy anyu közben bebújt
az ólba. Egy jó nagyot a fejére, aztán tudja hova tartozik. De anyu bujt
ki először és én ütöttem jó nagyot. Elterült a lágy ürülékben, mozdulatlanul.
Iszony, amit érezhettem, szeretett anyám én öltem meg. Kihúztuk és egyszer csak
újra mosolygott. A bánattól elmenekültem volna, de azt mondta, nem a te hibád.
"Amíg létem szükségét érzem, nem tudtok megválni tőlem!" Azóta sem tudom feldolgozni, bár úgy érzem megbocsátott.
A szerelem íze hamar megérintett, gyakran álmodtam. A kertek végében a végtelen mező, ahol dobáltuk a piros tojást, hemperegtünk a magas fűben, dagonyáztunk a sárban, sokszor csak az eget bámultuk néma együttlétben a természettel.
Álmomban megjelent valaki távol, láttam fehér ruháját, hosszú szőke fürtjeit, amint a széllel játszadozik. Apró léptekkel szökdelt, mindkét kezét felém nyújtotta. Tűzött a nap, minden fényben ragyogott. Láttam mosolyát, arca halvány volt, számomra talán ismeretlen. Próbáltam mozdulni, akartam ölelni, de lábam elsüllyedt a mocsárban. Aztán sejtelmes huncut mosolyával egyre távolodott. Mondhattam volna bármit, de tudtam, hangom nem hatol át a mindenségen.
Mikor unokámmal erre jártam, lassítottam, és csak néztem a tájat, ittam a múltat, benőtte az áthatolhatatlan dzsumbuj, de a kis sziget, ami akkor is ott volt, a kiszáradt fűzfa ágaival, mocsarával uralta a tájat és szólni nem tudtam.
Unokám ébresztett a réveteg múltamból. Papa, ha fáj, most ne mesélj róla! …
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése