… Már nagyon vágytam hazamenni. A kollégium falai közt meg volt mindenem, a biztonság az élelem, a főváros nyújtotta kényelem, szépség. Akár boldog is lehettem volna, de egy valami nagyon hiányzott, hogy szüleim, testvéreim ölelhessem, újra érezzem az otthon melegét. Már délután készülődtem, összeraktam a legszükségesebbeket, egy kicsi ajándék mindenkinek. Még egyszer körbe néztem, és elindultam a Délibe.
Az idő múlt agyamban emlékképek, de egyvalami soha!
A hó szakadt reggel óta, megállás nélkül, de tudtam nem állíthat meg semmi és senki. A pályaudvaron vacogó emberek, egymásba bújva várták az indulást. Az elő járatokat törölték, talán éjfélkor indulhat a következő. Tudtam számomra nincs visszaút. Bekuckoltam magam egy sarokba és vártam, csak vártam. A hideg dermesztő volt, de valami belülről fűtött. Aztán felszállhattam, betolták a kocsikat, amik haza repítenek. A fülkék hidegek voltak, de majd belehelem, gondoltam, de rajtam kívül senki sem lehelt.
A vonat elindult velem, oda, amire vágytam. Lassan döcögött, hol megállva, gondolkozva, mehetek-e tovább. És ment, elővettem szenyómat, hiszen e nélkül sehova nem indulok. Lassan mormoltam, sokáig tartson, hiszen az idő velem, vagy ellenem van.
Lassan derengett, már láttam a Balaton jégbe fagyott körvonalait. Tudtam, már itthon vagyok. Nem tudom aludhattam e, de úgy éreztem minden energiám a haza útról szól. Toporogtam, számoltam a megállókat, mikor végre láthattam, Zánka állomás. Boldogság és a remény érzését éreztem. Leszálltam és meglepetésemre több korombeli fiatal is tétován álldogált a peronon. Hamar egy csapatba verődtünk, és mindenki vidám volt. Hamar eldöntöttük neki vágunk a hólepte vidéknek. Ki Köveskál, ki Szentbékálla és én Mindszentkállára tartottam.
Az állomást elhagyva, a közeli étterem, vagy kocsma, már nyitogatta álmos zugait. Sikerült venni egy üveg rumot, uccu neki vágjunk bele. Össze ölelkezve néhányat kortyolva mentünk előre, először a főutat követve, ahol már a hókotró is járhatott. Köveskál templomtornyát látva a fennsíkon már tudtam, vár a haza. Csak néhányan maradtunk, elhagyva Köveskált, a táj egybeolvadt az éggel. Mindent vastag hóréteg borított, csak a faluk templomának tornyát láttuk. Egybefüggő hóréteg mindenütt. Már csak 6 kilométer és a boldogság vár rád. Félúton megálltunk, utolsó korty, te jobbra én előre.
Maradtam egyedül, csak másfél, két kilométer. Már nem éreztem a ruhámra nehezedő hó súlyát., csak előre. Az égre tekintettem, a hajnali fényben nem láttam és halottam madár rajok szárny csattogását, hangos csivitelést. A táj néma volt, csak a szívem zakatolt. Mikor elhaladtam a körtélyesi dombok előtt felvillant elmémben, hogyan vágtam földhöz a kapám és mondtam én tanulni szeretnék, és nem szénát gyűjteni. Apám, csak mosolygott, persze tanulnod kell, de soha ne feledd, te már mi mindent tanultál az élettől. Te már tudod, mi a kapálás, mi a kukorica és mi a gaz, izzadt tested érezte a széna, szalma szúró illatát. Már különbséget tudsz tenni, mi a kupac, mi a petrence, mi a boglya és a kazal, mikor mások azt sem tudják, hogy ilyen létezik. Soha ne szégyelld a múltat, mert apáink öröksége, már benned van. A tudást nem csak tanulni lehet, a tapasztalat amit saját bőrödön érzel, különb minden tanító mesternél.
Aztán a temető közeli síri csendjében hazaértem. Testem talán sajgott, de a fájdalmat nem éreztem. Már messziről láttam a kémény felszálló füstjében, hogy apám már ébren van, talán a sparhelt melegében a friss krumpli sült és illata messze szállt. Anyám talán még szendergett, testvéreim még az igazak álmát aludták…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése