… Mikor kérték, akarták mesélj gyermekkori álmaidról, sokáig nem tudtam. Talán az első, még emlékezetes álmom abból az időből származik, amikor kis gyermekként a dédi pincéje mellett, elszenderegtem. Még éreztem a frissen kaszált fű illatát, a széna számomra pihe-puha takaró volt szúró torzsái ellenére. Álmomban a törökkel harcoltunk, Balaton felvidéki vitézként, ahogy mesélték, volt fa kardom, apám faragta és voltak testvéreim, akik mellettem harcoltak. Valahogy a földre kerültem, éreztem amint a török szablya arcomhoz közeledik, lassan arcomba vág. Talán először kerültem a halál közelébe. Testem remegett, az izzadság elborította testem és felébredtem. Bátyám fölém hajolt széles mosollyal, egy fűszállal cirógatott, te álomszuszék, elaludtál. Könnyes szemmel öleltem, megmentettél, tudom legyőzted a törököt. Ő mit sem tudott álmaimból, de boldog voltam, hogy újra élek, élhetek.
Sokszor álmodtam apámról, aki a bánya mélyén értünk dolgozott. Nemegyszer láttam, amint a leomlott törmelék alól kibújik, arcát elborította a szénpor, kezével előre nyúlt és bennünket érintett, de hajnalban hazatért és újra boldogan ölelt bennünket, mit sem tudva álmaimról.
Anyám, gondoltam biztonságban él, vagyunk mi, kik örök gondot jelentünk, de örömöt boldogságot is adunk, aggodalommal, csínytevésünkkel. Mindenben segítettünk, jó neveltetésünk megkövetelte. Segítettem főzni vasalni, felmosni, pelenkázni, ha kellet varrni. Próbáltunk élni, ellátni a gazdaságot, amíg apu a bányában dolgozott. Csalánt gyűjtöttünk, répát szecskáztunk és tette mindenki a maga dolgát. Mint egy óramű, ketyegett és vittük, hajtottuk az időt előre, vagy csak hagytuk, hogy menjen, hiszen benne voltunk. Apu nélkül és mégis vele, hiszen, ha nem is volt velünk gondolatban mindig egyek voltunk. Nem tudom éreztem-e valaha hiányt, azt hiszem soha. Volt egyfajta burok, amiben éltünk, ha apu hazatért nem volt fáradság, éreztük egymást testben és lélekben.
Egyszer mikor anyu eldöntötte,
véget kell vetni a disznók hitvány garázdálkodásának, mert ha egy tyúk berepült
a kannibalizmus uralkodott. Próbáltuk a petróleumba áztatott csirke tetemet, de
nem hatott. Elszánt voltam és gonosz. Furkós bottal a disznóól tetejére másztam
és vártam, hogy jöjjön a gonosz. Azt nem mondta senki, hogy anyu közben bebújt
a disznók közé. Egy jó nagyot a fejére, aztán tudja hova tartozik. De anyu bujt
ki először és én ütöttem jó nagyot. Elterült a disznó ürülékben, mozdulatlanul.
Iszony, amit érezhettem, szeretett anyám én öltem meg. Kihúztuk és egyszer csak
újra mosolygott. A bánattól elmenekültem volna, de azt mondta, nem a te hibád.
Azóta sem tudom feldolgozni, bár úgy érzem megbocsátott. Mert anyu mindig mosolygott, bánatot keserűséget soha nem láttunk arcán, mindig volt valami tekintetében ami arra utalt, lépj tovább.
Mikor a szerelem íze megérintett, gyakran álmodtam. A kertek végében a végtelen mező, ahol dobáltuk a piros tojást, álmomban megjelent valaki távol, láttam fehér ruháját, amint a széllel játszadozik. Arca halvány volt hiszen a felkelőnap fénye mindent elborított és számomra el sem képzelhető. Próbáltam mozdulni felé, ölelni, de lábam elsüllyedt a mocsárban. Arca rejtett mosolyával távolodott. Mondhattam volna bármit, de tudtam, hangom nem hatol át a mindenségen.
Mikor unokámmal erre jártam, lelassítottam, és csak néztem a tájat ittam a múltat és szólni nem tudtam. Unokám megjegyezte, papa, ha fáj, most ne mesélj róla! …
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése