Gyermekkorom világa...

… Harangozni imádtam. Már azt sem tudom hány harangja volt templomunknak, de kettő az biztos, mert két kötél lógott a templom bejáratában. Egy vastag és egy vékony. Én mindig a vastagot választottam mert felrepített a magasba. Kis kezem alig fogta át, de markoltam és szálltam vele, mint fűzfaágon a levél. Reméltem, soha ne legyen vége, mert a hangja elmémbe mart, és a lelkem szárnyalt.

Egyik nyár előtti délután a tanító mondta csomagoljunk gyorsan és rohanjunk haza. Nem értettem miért, de az égbolt fekete volt. Ritkán láttam ilyet szépet és egyben ijesztőt. Megszólaltak a harangok, azt mondták félre verték. Nem úgy szólt ahogy megszoktam, vészjósló volt. Az égbolt cikázott, vastag villámok törték át a leget. Lépteim nem tudom lehettek-e valaha szaporábbak. Szívem hevesen kalapált, talán a félelem az ismeretlen hajtott hazáig. Néhány csepp eső mosta arcom, de hazaértem.

Anyu, mint riadt kotlóstyúk, gyűjtötte be csemetéit. Számolni sem kellett, hiszen érezte mind itt vannak. Aztán leszakadt az égalja. Mintha dézsából öntötték volna, először hallottam e furcsa kifejezést, de ahogy szorító öleléséből kibújtam, valóban láttam, csak a dézsát nem. Kimerészkedtünk a teraszra, egymás kezét fogva vártuk a következő villanást és számoltunk, csatt, na ez közel volt. Akkor már nem féltem, és azóta sem félek a villámlástól, mert tudom valaki fogja a kezem. Hirtelen kisütött a nap.  Ezer fényével ragyogta be a tájat. Ahogy voltunk, mezítláb rohantunk. A hömpölygő áradat, a hegyről lezúduló sáros hordalék gyűrűzött az utcánkban. A több mázsás kő hidunk, már nem volt, ahogy a szomszédé sem, és lejjebb, egy sem.

Már nehéz felidézni, mit érezhettem, csak azt tudom, hogy a szomszéd gyerekekkel karöltve lubickoltunk a sárban, locsoltuk egymást, és talán köszöntük a természetnek e csodás jelenséget, ami gyermekkorunk megismételhetetlen ajándéka volt, nekünk…