Gyermekkorom világa... Gyepű, avagy kerítés...

 ...Kerítést építettünk, olyan gyepűt. Apám boldog volt körbe kerítjük a birtokunkat. Nekem végtelennek tűnt, de nyugtatott, fiam van időnk! Minden nap, ha a hegyre mentünk, mogyoró vesszőt gyűjtöttünk. Testvéreim kis gyenge testük minden erejével segítettek, ha csak öt, vagy tíz vesszőt is de vittük haza. Gyűlt a kupac és vártuk a munka kezdetét. A csaptatót, ami vastagabb akác szálfa is lehetett, mi nagyobbak vittük, apu az akác karót. A karókat megnyúztuk vonókéssel (vonyogóval), kihegyezett végeit apu parázson megpirította.

Nem értettem miért van rá szükség, hiszen kutya, macska, még a róka is átférhet, ha a szomszéd tyúkjai örömükben azt gondolják, átrepülhetnek rajta. Ha a gonosz jön, nem kell pártigazolványt mutatni, könnyedén átlépheti. Mivel a szomszédunknak kőkerítése volt, persze a méhek miatt, gondoltam nekünk is kell, valami, ami megvédhet. Felülről nézve, bekerített rendezett porta, de nem mindenkinek a kis kezünk alkotta, fonott gyepű.  

Többször este, a hold fényében mentünk a hegyre. Nem értettem, miért kell csendben lennünk. Apu mondta, tilos az akác kivágása, akár a tiéd, vagy a természet gazdátlan területén. A félelem és a mindenek feletti erő uralta testemet. Minden nesz, ismeretlen hang, elmémbe hatolt. Tudtam apámmal vagyok, rossz nem történhet. Kötelet kötöttünk a rönkökre és reszkető lábbal vonszoltuk hazáig, szótlanul. Mikor hazaértünk, horzsolt sebeinket anyu ellátta. Nem volt kérdés és nem volt válasz. 
Sok mindent nem értettem, de kérdéseimre mindig kaptam választ. Most úgy nevezném az én időm volt, mikor fókuszban lehettem és mindenre volt magyarázat. Nem tudtam eldönteni mit kell meggyónnom, Isten, hogy áll tetteimhez. Úgy éreztem, Isten mindig velünk volt, Ő volt a plusz erő és huncutul velem.

Az első cölöpök leverésekor, valami ismeretlen érzés szállt meg. Apuval együtt alkottunk. Sokszor gondolkodtam, a bánya mellett hogyan lehetett ideje velünk, a gazdasággal, és mindennel az öt fiúgyermekkel, egyenlően foglalkozni. Talán csapatban, hiszen minden rajta csüngtünk. Egy nagyon jó csapat voltunk, kicsiktől a nagyokig. 

Mikor lóden kabátos idegenek környékeztek, olyan agitátorok, zsebükben az elrettentő pisztoly, már nem féltem, apu a bányában, mi anyu ölelésében a mindent eldöntő határozottságában, mi nem vagyunk megvehetők. 

Volt mikor fináncok jelentek meg,  kertünkben, a hegyen összegyűjtött, hullott gyümölcsök értek apu hordóiban, valamely jó akarónk feljelentett. Apu hanyag mozdulattal az udvarra öntötte. Nem volt tárgyi bizonyíték, megszégyenülve távoztak, hiszen csak a munkájukat végezték. A tyúkok, libák kackiásan mozogtak, zabálták az érett gyümölcsöt az illatozó nedűt. Bezzeg, mikor fiaim kukucit kerestek és a hordót fél árbócra eresztették, apu rémülten futott ki és védte a drága kincset, ami oltott bánatot és derűt adhatott.  

Gyermekeim felnőve feltették a kérdést, emlékeimet hallgatva. Apa, mikor kicsik voltunk nekünk is volt "én időnk"? Nehéz volt válaszolnom, könnyebb volt a rég múltra gondolni, mint napjainkra. Zavartan azt mondtam, gondolkodjatok, mi volt életetekben, amit én időnek neveznétek. Része voltam vajon, ahogy apámmal eltöltött idő? Remélem igen, hiszen sok mindennek, az én időmnek is alapja az önzetlen szeretet, az odafigyelés, és magyarázat mindenre. Persze ami egyszer elmúlt, már pótolhatatlan.

A kerítés lassan épült, talán évek is elteltek. Fűztük a hajlékony vesszőket, estére boldogok voltunk, megint egy méter. A hegyoldal minden mogyoró bokrát ismertük és megfosztottuk új hajtásuktól, de azt éreztem, hogy nekünk hozzák új egyenes vesszőiket és nekünk szurkolnak, hogy egyszer készen legyünk. Mikor elkészültünk az eleje már száraz volt, töredezett, de állt és szolgált bennünket.

Apu, egyszer azt mondta, a természet már nem a miénk. Amikor kortyoltátok a felső erdő egyetlen hűs forrásának vízét, mogyoró bokrok alatt vargányát vadásztatok és véltétek meglelni a párját, amikor a csattogó szamócát szedtétek, faltátok a vadszeder lila gyümölcsét, a vad sóska savanyú ízét éreztétek, ami szomjatok enyhítői voltak, az már nem a miénk, nem a tiétek. Az erdő törvénye pedig kimondta, amit meglelsz, megízlelsz az a tiéd...

Mikor hatalmas hó esett, a hófúvást felfogta, mögötte hóalagutat, várat építhettünk. Nehéz felidézni és feledni azt a boldogságot, amit akkor éreztünk, öt fiú, ki ellenünk, ki velünk, de mindig együtt. Pirosra fagyott orrunk, lábunk, de örökké mosolygott szemünk.

Aztán az idő múlásával, a régi szép fonott kerítésünk megöregedett, új kerítés szükségeltetett. Fájó szívvel, tele emlékekkel bontottuk, és raktuk halomba. Sercegett a sparhelt tűzében, még egyszer meleggel ölelve testünket. Néhány száraznak tűnő ágon, könnycsepp jelent meg, talán az utóbbi, még ki nem száradt vessző izzadt savanyú testnedve lehetett…