Öregapám pajkos meséi, vagy a szomorúság...

 

... Egyszer egy fiatal lány télvíz idején elindult Tapolcára a vásárba. Tarisznyájában tojás, frissen vágott tyúk, frissen sütött töpörtyűs pogácsa. Nyakában lánc ezüst feszülettel, oltalmazó szent szűz Máriával. A hajnali fagy vihar szűnni kélt, de a délelőtt komor felhőket, új vihart korbácsolt. Hullott friss hó szárnyas hajára, arcán mégis mosoly ült. Tudta csak a völgyig kell eljutni, és szabad az út. De a vihar kegyetlen hótorlaszokat emelt útjába. Lépdelt, lábait emelte, de csak újra süllyedt. Látta a feloszló sűrű ködben a hegyesdi várromot, a hegy kibontakozó sziluettjét, felette az égboltot, valahol a segítőt! De teste ereje, gyenge szíve feladta. Azóta forró nyári estén látom hajában a pántlikát, a neve sincs leánynak, "anyám megpróbáltam". Szűzi testét porhó lepte már, fagy talán fagymadár, ki fölötte repkedett, és lelke tova szállt...  

...Talán hallottátok a mesét, a regét, hogy egyszer egy fiatal csendőr főhadnagy megkívánta falunk gyönyörű leányát, aki nem akart kötélnek állni. Hiába mondta megy a hasa, a főhadnagy vágyaitól gerjedve sarokba, asztalra szorította. Aztán jött minek jönnie kellett. Vágytól teli kuki, fosos töki, megszégyenült főhagyi, soha nem látott vendég lett...

... Vagy azt ki méltósággal gyalázhatta gyermekeid, másik előjáró, ki arra volt büszke, hogy a magas hóban kefélt, golyói mély árkot szántottak a hóban...

Nem vagyok parlagi, talán felnőtt, mondhatnám öreg fejjel próbálom értelmezni, mi akkor mesének tűnt, mégis a való világ ihlette. Nem vagyok, ki számonkéri őszintén vallj, tetteinkről, atyáink tetteiről, mik évszázadokon át titkok maradtak. Nem volt számonkérhető bűncselekvény fosztogatót fél halálra verni, mert lopott, mikor rajkók várták és éhező szájuk apjukért kiáltott. Nem volt égbekiáltó bűn ruszki kiskatonát vasvillával keresztül szúrni, mert csak vágyakozott, mikor született gyermeked érintetlenségét védted. És bűn volt, mikor nagyobb gyermeked kishúgát védve az ajtó elé állt, és ruszki golyó oltotta életét. És nem volt bűn szőlőhegyen árkokban venyigével takart szűzi testeket védelmezni, mikor a lét azt kívánta és a tét Te voltál?  

Bűn és bűnhődés, mindig különválasztható fogalom. Mindig volt törvény és kiskapu. Mert embert ölni égbekiáltó bűn! Legyen az pápával megáldott háború, vagy öntörvényű cselekedet. Mert őseink arra tanítottak, ne ölj értelmetlenül, ne ölj akkor sem mikor elméd elborul, de védd magad, mert Isten megsegít, de dönteni cselekedeteidről neked kell. 

Eszembe jut kedvenc írom egyik műve, mikor bombatölcsérbe együtt huppantak, sötét volt a csatazajnál csak a lihegésük volt erősebb. Puskára helyezett szuronyuk előre tartották. És szúrt, és szívén találta. A tét te, vagy én. Nyakába omolt és nem volt szava. 

Nem voltál senki, talán a lövészárokban megbújó valaki, aki csak azt várta, hogy anyját szeretteit még egyszer igazán ölelhesse. És jött a halál, a nem várt, de mindig szívedben megbúvó, nem szenvedő, reménykedő, hogy anyád lágy karjában élhesd az életed, aztán egyszer elszakadva, neki mindig integetve, mert mindig vissza várt. Szenvedtél, ki tudja, meghaltál, csak egy földbe vájt kuckó a temető szélén, az lett a sírhelyed, a névtelen katona, kinek ezernyi anyja volt, a falu apraja nagyja, mert tudta, hogy ott nyugszol…

Nem tudom miért fáj az igazság, talán mert objektív, tudatomtól független létezik? Mert az nem a való igazság, mit születésedtől kezdve beléd plántáltak, az egyház, a pártpolitika az egyéni érdekek. A szülői szeretetből fakadó egyéni szabadságvágy, ami sajnos nem működik, soha nem működött... 

Mert léted határozza meg tudatod, vagy a tudatod a léted? ...

„kútfé” avagy más?...

 

... Kérlek segíts megérteni elmém tévelygését, mi lehetett valós, mi csak gyermeki álom, mi volt mi e szavakat történéseket sugallja agyamnak. Mert volt a Felső-erdőn egy kútfő a hegy oldalában magasan, egy forrás, onnan hordtuk a friss vizet az aratóknak, ittunk mikor pásztorkodtunk, hordtuk, mikor ürgét öntöttünk a fennsíkon. Csak csörgedezett télen-nyáron. És volt egy öreg tölgy, ott a völgyben. Nem fűz hozzá emlék, de tudom létezett, mert álmaim hadszíntere volt. Ahogy a kűhegyet elhagytad, a pocsétát, volt a magyar tető a lapos tető és mögötte valami és mellette is valami. Volt balra fent a Bixár, kőfejtővel a maga rejtelmeivel. Talán lehetett nagyszüleimnek birtok része? Mert nagyapám mesélt a Bixárról, a kőfejtő alatti völgyről, kőből faragott itatóról, ahol marhák pihentek, legelő talán alább lehetett, amit ma már elrabolt a természet. Vizet talán a kútfé szolgáltatta? Annyira szeretném tudni, hogy álmaim valósak voltak, vagy csupán emlékeim homályosak. A magyar tetőről eléd tárult egy lankás kicsi síkság. Búza kalászt érlelő mező, amit soha nem tudtam kié, de vetettem kötelet marokszedő lányoknak, fiatal asszonyoknak. Hordtam vizet két nehéz kannában szomjat oltót a kútféról. Tudom ez nem álom volt, ma is érzem minden porcikámban, nyakamban 10-15 vizes kötél, mit előző nap sodortak és vízbe áztatták, nehogy kiszáradjon. Ezer könnyem folyt vegyülve ifjú testem izzadságával, mert az arató, csak egyre vágyott, friss forrás vízre. A maradékot hanyagul kilöttyíntette, pedig testén párologva, értelmet nyert volna. Elmém lázadt, lábam futott újabb kör, fel a magasba és vissza mert a punnyadt víz nem azonos a kútférol hozott friss vízzel. Nem tudom nyiszlett lábaim, vézna testem, hogy bírták, de minden nap egyszer véget ért, haza találtunk, gyermeki ölelésben vártuk a másnapot, és új erőt mindig anyánk adott! Nemegyszer tova tekintettem, mert a völgyön túl volt egy újabb fennsík, ami már nem a miénk volt. Alatta főút, Veszprém-Tapolca.

A hegyesdi várrom a Bakony ismeretlen hegyeivel. Egy hegy ami piramisra emlékeztetett, apám mondta a teteje akkora, hogy ökrös szekérrel megfordulhatsz. Mária-Terézia érméket találtak, talán labanc járta e vidéket? Római korú út, híd maradványa, Sáska felé, fantáziám szüleményei? Talán nem, talán kevés az én életem, hogy gyermeki vágyaim, valaha teljesüljenek. Kertünkben talált római érme is álom volt? Nem, csak kevés ahhoz hogy higgyek az álmaimban, és több, hogy láthassam a valóságot. Leopold ezüst tallér, csak, hogy tudjam, mindig élt nemzet e hazán! Nem tudtam megkülönböztetni, mi a fogoly, mi a fürj, talán unokáim segítenek, a fácánt a fácán tyúkot már értelmeztem, ahogy a pacsirtát fején viselt büszke búbbal, hangos dalos énekével. A fűben megbúvó nyuszikat, álomszép arcukkal, félő szemeikkel. Talán mindig tudtam, őseim és velük én is, talán igaz magyar vagyok?...    

Mert mindig van értelme életednek...

 

… Az online rendelésnek is vannak buktatói. Megszűnik a személyes kontaktus, az van, mit leírtál, igényeltél. Van helyettesítő termék, ha nincs van más, hasonló áron. A paradicsom jó áron volt, gondoltam rendelek néhány szemet. Sajnos a mennyiséget elfelejtettem megadni, így be kellett érnem egyetlen szemmel 91,- Ft-ért. Gondoltam, hagyom megrohadni, hiszen hozzányúlni nem merek. A paprika csodás, friss roppanó 458,- Ft. Egy kg vörös hagyma 589,-Ft. Egy jó lecsót összeütni képes vagyok? Azt hiszem nem rajtam múlik, mikor kertem öntötte a finomabbnál finomabb zöldségeket, nem volt kérdés, csak a Kánaán. Készítenék tejfölös uborkasalátát, 250,- Ft-os uborkából, már azt sem tudom miért, mihez enném, csak kívánom. Ez olyan, mint a döglesztett saláta. Ebben az évben egyetlen fej sem kelt ki, beéltem a hiánnyal, mert megvenni nem akartam. Tudod a természet néha cserben hagy, nem adja mit befektettél, ápoltál öleltél. Minden okkal történik! Már harmadszor rendeltem felkínált néhány kg zsírszalonnát, hogy végre saját sütésű töpörtyűt ehessek. A készlet mindig elfogyott. A fejes káposzta 450,- Ft, a három szem fonnyadt cékla 331,- Ft. Ne add össze, csak képzeld el álomszerű világom, asztalomon. Mert volt idő, mikor nem kellett osztanom szoroznom, jutott pick szalámi, olasz tengerpart, a Bakony álom szült világa, azt hihettem Magyar vagyok... 

Hónapokkal ezelőtt olyan rázottát készítettem, ahogy anyámtól tanultam. Akár télire is eláll. Volt benne méregdrága paprika, hagyma, káposzta, karfiol. De hűtőm aljában felejtettem, mikor vágytam a savanyút sehol nem volt. Ma már nem kívánom, nem tudom jó ízzel fogyasztani.

Az egyedüllétnek sajnos vannak hátrányai, mikor azt hiszed tiéd a világ, azt eszel, amit kívánsz, mégis vannak megrögzött szokásaid, el nem engedhető. Mert kicsiben főzni nehéz, de megosztani mindig lehet boldogság, káposztás rétes, pogácsa, palacsinta, tócsi, akármi, mi más szemében boldog mosolyt gerjeszt, lelkedben békét… 

Mi valami megszűnni kész, egyszer megszűnik. Marad a vágy az értelmetlen igény. Tudod ez a jólét, amikor azt eszel büntetlenül, ami jut, esetleg, amit kapsz. Mert bizony mindig van, ki gondol rád és hozza, miről álmodtál és egyszer csak ott van. Francia krémes kerítéseden felakasztva, igaz magyar lecsó, töltött paprika, vagy gazdagon töltött rakott krumpli, halászlé, vagy tán álmod, mi valóra vált. Köszönni nem tudod, talán nem is érdemes, nem is lehetséges.   

Az idő ketyeg, talán mégis van, mi boldoggá tesz, talán egy korty Unikum, mi feledteti bánatod, talán hungarikum, talán más, mit az élet vízéből kortyolhatsz!... 

Talán mindig van szebb, mint a pillanatnyi boldogság, talán több, mi a földi léthez köt, ami a léted szolgálja, a lelked a szíved, a minden napod, a jövőd a gyermekeid, unokáid!...

Ma anyánál voltam, születésnapja elő estjén a rideg szánalmas sírhelyénél. Három szál gerbera, mi minden születésnapján megillette. Nem panaszkodtam, nem mondtam rosszat, csak mi szívét felderíti. Három színben, három kívánsággal, de titkunk a csillagok rejtik...

Szabadságpusztán élni...

 … Sokszor értetlenül nézek magam elé. Ez a határ, ez a kerítés, ez a gyümölcs ez az árnyék napsütés kié? Míg az állat szaggal, illattal jelöl, az ember kerítést épít magas falakat, bástyát emel, ez az enyém! ’92-ben költöztünk Szabadságpusztára, kertem tele volt korábban ültetett gyümölcsfákkal. Diófám akkor még fiatal, alig tíz centis törzzsel 3-4 méterre a szomszéd kerítésétől. Nem zavarta nem is zavarhatta, hiszen kicsi árnyékot nekem adott. Két almafám, két szilvafám már közel a kerítéshez, másfél méter, ha lehetett. Egy kevésbé használt alkalmi útra lógtak ki ágaik, ahogy a cigány asszony mondta fiam, ami a kerítésen túllóg, az a miénk és mindenkié. Nem zsörtölődtem, mikor gyermekek, munkából hazatérő emberek dézsmálták termésem. Igyekeztem az ágakat úgy metszeni, igazítani, hogy senkit ne zavarjon, de a természet mindig felül bírált, új ágakat hozott, és még szebb terméseket. A nyugati oldalon szomszédomnak volt egy hatalmas cseresznye fája. Lomb koronája messze átnyúlt már harmadrészt átlógott melléképületeim fölé. Nem zavart, az első érő terméseket kóstolhattam míg el nem fogytak. Aztán kivágta, nagyobb kárt okozott, mintha hagyta volna. Tetőm egy része beomlott, a helyreigazítás, ahogy ígérte elmaradt. Kertjéből minden fát, amit csak lehetett kiirtott. Tervei lehettek hosszú távra, de pár év múlva hirtelen elköltözött. Ablakom alatt volt egy verem, nem tudom hány éve szolgálhatta az elődöket, de a télire eltett gyümölcsöket krumplit, sárgarépát, káposzta féléket ott tárolták, no meg a boros hordókat. Csodájára jártam, hiszen ilyet otthon Mindszentkállán tapasztaltam a dédi kertjében. Néhány lépcső lefelé, ahol le kellett hajolni, hogy méltósággal tisztelegj az alkotó előtt. Döngölt padló, boltíves mennyezet, doh, penész pókok és magas páratartalom. Mégis szép volt. Aztán bedöntötte, törmelékkel hordta tele, egyenlővé tette a kertjével. Mikor új szomszédom a jelenlegi is, ideköltözött, mindent megbeszéltünk. A jó szomszédi viszony alapja a bizalom, az egymás iránti tisztelet, kor, nem, vallási felekezet, politikai hovatartozás nélküli, mindent megosztva. Új fákat ültetett, bizony „kincsekbe” akadt. Beton törmelék, címeres tégla darabok, fém edények, mint egy ásatásnál. A diófám nőtt, nejem kedvenc pihenő helye lett, éjszakába nyúló beszélgetések helyszíne, csak úgy a kerítésen át. Mondtuk kaput kellene nyitni, de mindig elmaradt. Sütiket, bort pálinkát kínáltunk, kerítés mellet kis székek asztalka köztünk a kerítés, de így is szép volt. A komposztálóm megosztottam, konyhai maradék, levágott fű, kedvenc állatkáik ürüléke jöhet, a hullott diólevél, a hátsó komposztra. Mert bizony már megnőtt diófám, a termés a tiétek, ami felesleges jöhet a komposztra. Olyanok lettünk, mint két család, akit a szomszédság köt össze, baráti szeretet, felelősség egymásért. Örök mosoly, gyermeki tisztelet és mindig segítőkész akarás. Nem sokunknak adatik, kinek igen, boldog lehet, mint én! A másik szomszédomnak átlóg a kajszi fája. Szedd, ami a tiéd, és ha kevés, gyere szedd nálam. Mert van bőven. Mert megosztani boldogság, a termés is attól szebb! „A bőség kosarából csak annyit meríts, mi szem szádnak ingere, a többit hagyd, jusson mindig másnak is.” …

Hány csodálatos est, neve sincs találkozás örök élménye, hány boldog pillanat, mindez Szabadságpusztán az én a mi kertünkben! 

 

Barátság szeretet, mindenhol születhet, összetartozás, csak ott, hol otthon érzed magad, velem velünk együtt, ahol a két kéz együtt mozdul, a tudat egyet akar...