Amit nem tudok feledni (Mindszentkálla)
A fák halkan hullatták sárgult levelüket
Lágy őszi szellő csendesen mosta halvány arcom.
Álltam, meredten néztem, elmerengtem.
A lejtő alján a házak némán sorakoztak.
Elől nagy, utána kisebb, egy szalmatetős,
Végig a falun, mint valami nagy Y betű.
Ez az a falu, ahol születtem, játszottam, nevettem, sírtam.
Itt kezdtem járni, élni, szeretni, ahogy még akkor bírtam.
Ott az a piros tetős ház, ott laktam.
Az udvara csendes, kertje nagy, akár egy hatalom.
Amott a dombon túl, ott hajoltam
Ott daloltam, dolgoztam, kapáltam.
Az út, melyen annyiszor végig jártam
Ugyanolyan most is, mint ahogy akkor láttam.
A mező nagy, kihalt, kopár
Nem látni, mint bújik fű alá egy bogár.
Távolabb a szomszéd falú tornya
Karcsú nyakát nyújtogatja.
Most látom, hogy e kicsi falum, milyen nagy.
Innen fentről, hogy lenézek, alig van.
De lent, ha végig sétálok rajta
Úgy érzem, mintha város volna.
Szeretem ezt a kis falut, szeretem az embereket.
Csak azért, mert dolgoznak, terveznek,
A célért mindent megtesznek.
A falu közepén az út mélyen meghajol
Körül csend és nyugalom honol.
Este, mikor a kocsma ajtaja kinyit
Fáradt munkás a holnapra koccint.
Az út csendesen kanyarog tovább, egyre távolabb
S egyre közelebb a küzdelmes élethez.
Visszatérek, visszajövök a lágy dombok ölébe,
Mit tanultam, neked adom örökbe.
Ha lesz, ki kívánja, hogy éljek érted,
Anyám, apám, őseim emlékét,
E földben lapuló értelmét még érzem.
Susog a falevél valamit fülembe
Értem, mit mond rezgő levele
Lehull a fa alá, elhallgat, de remél.
Szívem újra éled, fáradtan a mélybe néz.
1970
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése