1966-ban
elballagtam, szó szerint. Befejeztem az általános iskolát. Mindszentkállát
elhagyva Budapesten jártam középiskolába. Haza-haza tértem, de már csak
látogatóba. A csodálatos gyermekkorom világa itt befejeződött. Az itt eltöltött
emlékeim végig kísérnek.
A töri tanárom minden óra előtt megkért, hogy beszéljek
a dunántúli jó kemény E betűs tájszólással. Volt egy palóc származású
osztálytársam, együtt szórakoztattuk az osztályt. Minden órára a tájnyelvünkön
használatos szavakat kellett gyűjtenem, gyepű, saroglya, kepe, vonyogó, stb…
Ha
levelet írtam, mindig bevallottam az osztályzataimat. Ha ötöst kaptam mindenki
örült, ha egyest, fél falu sírt. Nevetséges, de a szomszédok az itt élők
szívükön viselték, nevelkedésünket, sorsunk alakulását. Csak hálával tartozom
mindenkinek, olyan jó volt szeretetben élni!
Emlékszem,
hogy anyu nagyon nehezen tudta elfogadni, hogy a mindennapi teendőkben már nem
tudok részt venni. Az öt fiú nevelésében elvárható volt a segítség. A Jocó
bátyám apu mellett tüsténkedett, nekem maradt a házimunka. Megtanultam, főzni,
mosni, takarítani. Az öcséim büszkén mentek iskolába a frissen vasalt
ruhájukban. Igaz helyenként stoppolt volt, de tiszta. Volt, amikor egy tucat
NEVA inget vasaltam. Jól esett, hogy segíthetek. A jó cselekedeteket
gyűjtenünk kellett és versenyeztünk, kinek van több.
A
sütésben, főzésben a Tomi már nagy segítség volt, kis kukta szeretett kóstolni.
Egyszer szilvás gombócot készítettünk jó nagy szilvákból. A vájlingban kevertük
a tésztát, túl kemény volt, vizet hozzá, túl híg lett, lisztet hozzá. A végén
kb. 50 hatalmas gombóc lett. Apu hazajött a bányából, büszkén kínáltuk, mi
csináltuk. Lestük, ahogy már a szemei is duzzadnak, de legyűri a gombócokat
egymás után egyet, kettőt, hármat…
1970-ben
végleg elhagytam a falut. Veszprémbe költöztem, ott dolgoztam, majd a
főiskolára mentem Kecskemétre. Egyre távolabb kerültem a kedves falutól,
barátoktól.
Ritkábban volt alkalmam hazalátogatni, már nem tudtam követni a felnövekvő büszke
mindszentkállai nemzetséget. Az idősek haltak, újak születtek, a történéseket
már nem tapasztalhattam, csak hallomásból tudhattam.
Ekkor
írtam egyik versemet.
Amit nem tudok feledni
(Mindszentkálla)
A fák halkan
hullatták sárgult levelüket
Lágy őszi
szellő csendesen mosta halvány arcom.
Álltam,
meredten néztem, elmerengtem.
A lejtő alján
a házak némán sorakoztak.
Elől nagy,
utána kisebb, egy szalmatetős,
Végig a
falun, mint valami nagy Y betű.
Ez az a falu,
ahol születtem, játszottam, nevettem, sírtam.
Itt kezdtem
járni, élni, szeretni, ahogy még akkor bírtam.
Ott az a
piros tetős ház, ott laktam.
Az udvara
csendes, kertje nagy, akár egy hatalom.
Amott a
dombon túl, ott hajoltam
Ott daloltam,
dolgoztam, kapáltam.
Az út, melyen
annyiszor végig jártam
Ugyanolyan
most is, mint ahogy akkor láttam.
A mező nagy,
kihalt, kopár
Nem látni,
mint bújik fű alá egy bogár.
Távolabb a
szomszéd falú tornya
Karcsú nyakát
nyújtogatja.
Most látom,
hogy e kicsi falum, milyen nagy.
Innen
fentről, hogy lenézek, alig van.
De lent, ha
végig sétálok rajta
Úgy érzem,
mintha város volna.
Szeretem ezt
a kis falut, szeretem az embereket.
Csak azért,
mert dolgoznak, terveznek,
A célért
mindent megtesznek.
A falu
közepén az út mélyen meghajol
Körül csend
és nyugalom honol.
Este, mikor a
kocsma ajtaja kinyit
Fáradt munkás
a holnapra koccint.
Az út
csendesen kanyarog tovább, egyre távolabb
S egyre
közelebb a küzdelmes élethez.
Visszatérek,
visszajövök a lágy dombok ölébe,
Mit tanultam,
neked adom örökbe.
Ha lesz, ki
kívánja, hogy éljek érted,
Anyám, apám,
őseim emlékét,
E földben
lapuló értelmét még érzem.
Susog a
falevél valamit fülembe
Értem, mit
mond rezgő levele
Lehull a fa
alá, elhallgat, de remél.
Szívem újra
éled, fáradtan a mélybe néz.
1970
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése