Ballada egy kislányról

Ballada egy kislányról

Késő délután a poros keresztútnál

Egy kislány ballagott, ki alig volt nagyobb

Annál a kutyánál, ki mellette baktatott

Hű társa, egyetlen barátja.

A temetőbe érve megállt remegve,

Kezéből a virágot a kis dombra tette.

Virágból font koszorút a fejfára tekerte.

Kicsi kis kezét fázósan tördelte.

Görnyedten sírdogált a friss sírhantnál

Lehajolt, s csókolta a földet a fejfánál

Így talált rá a Hold első sugara

Harmatból vont takarót vékony kis hátára.

A kislány álmában, anyja lágy karjában

Szundikált csendesen, fülében visszhangzott

Hangja oly ércesen

… Aludj el gyermekem, réteknek virága, 
anyácskád pici egyetlen rózsája,

Aludj el kedvesem anyádnak álmában

Ringató karom ölelő ágyában...

Amikor a hajnal a sötétet elűzte

A kislány felébredt, fázósan kérdezte,

Drága jó anyácskám, az ég miért villant?

Szemében a napsugár álmos könnyet csillant.

Lábánál kutyája, egyetlen hű társa

Csendesen vonyított, lesett a gazdira.

Egy dermedt éjszaka őrködött felette,

Meleg testével árnyékként befedte.

Szeméből az álmot ujjával törölte

Letérdelt mellé karjával ölelte

Szőrös kis homlokát édesen csókolta,

Mint ahogy őt anyácskája szokta.

1973