Akinek apja, testvére bányász volt, tudja, miről szól az
emlékezés.
Egyszer megtapasztaltam, apu levitt a bánya mélyébe. Csak
200 méterre a föld alá. A félelem, a levegő, a mennybolt hiánya, és mégis apu
biztonsága, ott volt mellettem, a mosolya, hogy nincs baj, felmegyünk a fényre.
Minden nap vártuk, hogy hazatérjen, hozza a nyuszi látta
kenyérhéjat, a boldog ölelést. Sokszor elképzeltem, mint a vakondok túrják a
földet, a szenet, csilléket pakolnak, hogy nekünk fűtőanyagunk lehessen.
Elmesélte, mikor csak egy csákánynyújtásnyira volt az
eredmény, megtették a szén leomlott, a muglik véresre sértették testét, de
tudta neki haza kell térni, és hazajött. A bőre alatt ott volt a szénpor, a
tüdejében ki tudja mi, de a szívében a család.
Oly sokszor eszembe jut, sok-sok év a föld alatt. Vajon
hányszor láthatta a csillagos eget, a nyíló virágokat a természet szépségét.
Persze látott bennünket felnőni, ragyogásban, szeretetben.
Az Ő életéből mi hiányozhatott?
Kérlek, kövessétek, hiszen ők is emberek voltak, akikről
ritkán szólt himnusz, végezték a munkájukat, mint mindenki más. Minden dallam
az Ő emlékét idézi. Szívem fájdalommal, szemem könnyel, lelkem büszkeséggel, Ő
az én apám volt!
https://www.facebook.com/banyaszsziv/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése