Feleségem élete és munkássága II. rész

Rájöttem, a boldogság nem az, amit látni vélsz, hanem amit megéltél!

Ma szörnyű dologra szántam magam. A régmúlt képeit szelektáltam. Egész életünk emlékei, amik csak számunkra voltak fontosak. Amíg, Ő élt nem bántottam. Tiszteletben tartottuk egymás emlékeit.

Sütött, főzött, mosott, mint minden háziasszony. Lett volna ideje az ablakban lógni, mint a szomszédoknak, de nem tette, neki mindig fontosabb volt a „holt idő”, hasznos kihasználása. 

  

Dédi megtanította kötni, horgolni. Velem is próbálkoztak, de nem ment. Hímezni szerettem, amikor az esküvői ruháját tervezte, aktív részese voltam. Ügyetlen ujjaim, az akarat végül is eredményes volt. Boldog voltam, hogy sikerült, együtt csináltuk és örültünk, a minták ragyogtak, ahogy terveztük.

Amikor a földrengés volt, vasalt, mozgott a csillár, potyogtak a tányérok, és érthetetlenül nézte a pánikszerűen, pizsamában utcára rohanó embereket. Nyugodt volt, mint mindig. 

Én már dolgoztam, a több száz kilós nyomtató megmozdult, csak úgy magától. Ekkor kezdtem megijedni. Mindenki az utcára szaladt, bennem felébredt a félelem, aggódás, mi lehet otthon.

Aztán Almádiba mentünk, a mi kis kuckónkba. Nappal a madarak jelezték, valami nincs rendben, éjjel jöttek az utórengések, összebújtunk, vártuk, hogy vége legyen. Együtt, minden egyszerűbb volt. Kiderült, az epicentrum a közelben volt. A kémény ledőlt, mi énekeltünk, és öleltük egymást.

Mindig újat akart, elkészült az első subánk, én a keretet készítettem, a többi az Ő műve volt.

Aztán makraméztunk. Nem emlékszem mikor volt erre időnk, de mindig készültek újabb és újabb alkotások. Nem volt Internet, de mindig kereste és megtalálta az új lehetőségeket. Faliképek, szatyrok, szütyők készültek, soha nem tudtam kinek, de az Ő gyönyörűségére. 

A kert az enyém volt. Csodálatos minta kert. A szomszédok irigykedve nézték, a mi közös alkotásunk eredményét. A dédi a kertvégében ült kisszékén és mosolyogva mondta, soha nem látott ilyen szépet. 

Ha valamiért dühös voltam, kimentem a kertbe a fatuskót vertem, és mondogattam magamban, ezt neked, ezt azért, és a kuglifák vigyorogtak. 

Társ voltam mindenben és együtt, boldogan csináltuk.

Jöttek a gyerekek. A kötés, horgolás értelmet kapott. Már nem volt elég a kézi kötés, tovább kellett lépni. Ekkor kapta az első kötőgépét a „Zsuzsit”. Hosszú esték éjszakák, pulcsik, sorozatban, gyerekeknek, nekem, magának. Én csak dicsértem, mert szépet alkotott és Ő boldog volt. 

Ha, visszanézem, a képeket azt látom, ezt is Ő készítette, nem kellett vásárolni. 

Hogy munkáinak mi lett a sorsa? Kinőtte, eldobta, vagy itt hever a többi közt, nem tudom…